Arról, hogy nem mindig jó, ha valakinek a hatása alá kerülsz

Sajnos működik ez fordítva is, van ennek az érzésnek reciproka. Igen, ki tud ütni hosszabb időre egy-egy elhamarkodott gesztus, gyűlöletrobaj, egy hangos egódurranás, vagy egy dörgedelmesre sikeredett érzelemvulkán. Van az úgy – mondaná az egyszeri bölcs -, hogy nem a helyzethez mért legalkalmasabb reakciót sikerül magunkból kisajtolni. Ilyen pillanata volt már a kozmetikusnak, a tehersofőrnek, az orvosnak és a takarítónak is, sőt, maga Ferenc pápa sem feltétlenül a legszimpatikusabb arcát villantotta meg nemrég, amikor egy hívő kicsit hevesebben markolta meg kezét, s a hirtelen megdöbbenés igazán „beszélő“ arckifejezést kölcsönzött neki. A rossz pillanatok sem válogatnak. Vannak és kész. Vagy okozzuk, vagy elszenvedjük azokat.

Azt is elfogadom, hogy inkább a rossz és a kellemetlenkedő pillanatokat jegyezzük, a jók és a finomak sok esetben a háttérbe szorulnak, s az is biztos, hogy egy buta megnyilvánulás napokra kiüt, míg egy pozitív inger sajnos olyan sokáig nem tart ki.

Mivel jelenleg Bécs és Komárom között ingázom, gyorsan bele kellett rázódnom a tömegközlekedés mikéntjeibe, ami egy kisgyermekkel még akkor sem egyszerű feladat, ha az első életévét decemberben betöltött kislányom egy tünemény.

Amióta anya vagyok, szinte röntgenezem az épületeket, az akadálymentességet, a bababarát környezetet, a tiszta közeget és a kedves embereket az egekig magasztalom. Egyszerűen azért, mert megérdemlik. Gyakran szorulok segítségre. Néha így: „Können Sie bitte hilfbereit sein?“, vagy így: „Môžem Vás poprosiť? Potrebovala by som pomoc.“, vagy hát persze így: „Megtenné, hogy segít?“. A „Danke schön!“, a „Ďakujem!“ és a „Köszönöm!“ már egy olyan összeölelkezés nálam, mint anno a háromízű „gépifagyi“ – az eper, a csoki és a vanília már úgy összeállnak, amint elhagyják a csapot, hogy ha akarnák se tudnák elengedni egymást. Ez ilyen, de ez a mese most nem erről szól.

Testvéremként szeretett barátnőim látogattak meg Bécsben. Kiveséztük a koronavírussal kapcsolatos fejleményeket, elsírtam a hatalmas honvágyamat, ittunk bort, ettünk sok-sok édeset. Ágival és a nagylányával, Lilivel Pozsonytól is együtt utaztunk haza, csak az én és a kislányom jegye Vágsellyéig szólt. A szüleimhez utaztam. Bizton állíthatom, hogy az életem egyik legnehezebb és leghosszabb negyven perce volt.

A kálvária azzal kezdődött, hogy hittem annak a bizonyos, konszenzuson alapuló jelnek, mely szerint a Slatina nevű gyorsvonat akadálymentes. Bár ne lettem volna ilyen balga.

Amikor Ágival és Lilivel feltuszkoltuk a kislányomat a babakocsival az akadálymentesnek semmiképpen nem mondható Slatinára, érdeklődően kérdeztük, hogy vajon hol találjuk az akadálymentes szerelvényt. Az utaskísérő úriember úgy nézett ránk, mintha egy nagy adag spenótos osztrigát kentünk volna a fejére. Pedig mi ugye, csak arra voltunk kíváncsiak, hogy hol van az a hely a vonaton, amellyel a menetrendben jelzett 21. századi jogos kívánalomnak megfelelnek. Kiderült, nincs ilyen szerelvény.

Nyomban nekiestem a telefonomnak, hát jó, van ez így, mégis csak egy főváros főpályaudvarán vagyunk, nagy tragédia nem történhet – Ágiék Feledig utaznak, ezzel kell menniük, de én elroboghatok egy akadálymentes személyvonattal is, biztos megy egy tíz perc múlva. Döbbenten vettem tudomásul, hogy a felelős döntés nem a visszatáncolás és az akadálymentes személyvonatozás lesz, hanem a helyzet uralása és megoldása. A következő akadálymentesnek jelzett vonat több mint két óra múlva ment volna. Nem vártam.

Csevegtünk Ágival, oldottuk a helyzetet, barátnémból sok-sok Zrínyi Ilona-jellemvonás sugárzott ki akkor is, amikor a gyermekem kocsijának a helyét kereste velem együtt. Közben felszállt egy „szintén zenész“, akinek egészen Gyetváig vezetett az útja, babakocsival. Szegény pára, szintén hitt abban, hogy amit olvas, az bizony úgy van és a Slatinával élvezet babakocsis anyukáknak utazni.

Egyszer csak a duruzsolásunkat indulatos üvöltés zavarta meg. Hu, ezt még leírni is kemény lesz, de muszáj, hogy tudjuk, milyen emberek is akadnak közöttünk. Vagy, hát én nem is tudom... emberek-e ezek. Olyan... lények. Lélegeznek, nő a hajuk, s ha nem mossák, zsírosodik is. Tehát pár szempont azt mondatja velünk, hogy ők is emberek, de azért túlozni sem szabad: az érzelmi intellektusuk meglehetősen ingatag. Hú, de finoman fogalmazok. Érzelmi hullák, empátiából bukott diákok, embertársi szeretetből pedig minősíthetetlenek.

Áthatóan, zsigeri és őszinte gyűlölettel ezt üvöltötte szlovákul: „Ha annyi eszem volt, hogy felcsináltattam magam, annyi eszem is lehetne, hogy nem préselem be egy ilyen vonatba a gyerekemet és inkább gyalog, vagy autóval közlekedek.“

Nem írom le még egyszer, s igyekszem nagyon gyorsan kiventilálni magamból. A pasas elrohant, mi pedig lefagytunk. A szituációt vagy 30-40 ember hallgatta végig csendben. Ági reagált, vázolva neki a helyzetet, de minek is... megint egy amőbával akartunk ötödölőzni. Kiütött, nagyon kiütött. Az emberünk meg elviharzott.

Némán beálltunk a wc mellé, a bűzt, ami ott fogadott, nem ecsetelném, s arról az idősödő hölgyről sem írok részletgazdagon, aki simán végignézte, ahogy a kocsit cibáljuk jobbra és balra azért, mert ő más illemhelyet nem volt hajlandó használni a sokszerelvényes vonaton, csak azt, ami elé a babakocsit sikerült benyomnunk, milliméteres méregetésekkel. Ez már csak hab volt a tortán.

Amikor megérkeztünk a kislányommal a szüleimhez, a vonaton hagyva a Feledig utazó Ágikát és a nagylányát, akik nélkül baromi nehéz lett volna ez a negyven perc, csak kérdezni tudtam. A hangom elváltozott, minden tónusa arra utalt, hogy komoly mélységekben járok legbelül és gondolkodom.

Vajon milyen gyerekkora volt ennek a férfinak? Vajon ki nevelhette őt érzelmi analfabétává? Vajon az akasztotta ki, hogy magyarul duruzsoltunk? Miért szaladt el? Hova szaladt? Tán ivott? Vagy más valamit fogyasztott? Ő alapból ilyen embergyűlölő? Ma már ezt nem tudjuk meg.

Az arca ugyan a retinámba égett és a legrosszabb álmaimban fog visszaköszönni rám az a rengeteg gyűlölet, amivel a szavai kaszáltak, az a zsigeri rosszindulat, amivel a babakocsis anyuka látványát kezelte.

Annyi mindenre kíváncsi vagyok... ha tehetném, mindenkit végigkérdeznék, s azokkal kezdeném, akik ezt végignézték és végighallgatták. Vajon miért hallgattak? Ha nem szalad el, s alaposan összefeleselünk, mi kerekedhetett volna ki egy ilyen szituációból? Van-e a gyűlöletnek határa?

Azt már megtanultam, hogy azzal, ahogy más embereket kezelünk, kizárólag magunkról vallunk. A fájdalmainkról, a hiányosságainkról és a hiányainkról. A másik mantrázása inkább a segélykiáltásunk, mint véleménynyilvánítás. Egy okom azonban van, hogy ezt a lényt ne tudjam sajnálni: a gyerekem létezése gerjesztette őt a megnyilvánulásra, és a gyerekemmel sem szavak, sem tettek, sem megnyilvánulások szintjén nem kötekedhet senki. Ha őt bántják, elfelejtem a filantróp énemet.

Ez a vöröshajú, borostás férfi még mindig dolgozik bennem. Rengeteg dolgom van, le kell győznöm, mert nem hatalmasodhat el rajtam. Sokkal többet kell tehát mosolyognom és sokkal több kreatív, kedves, őszinte, pozitív töltetű emberrel kell körülvennem magam. Tudom, hogy a gyűlöletre nem lehet gyűlölet a válasz, mert az akció mindig reakciót szül, teljes tébolyt eredményez, s nem enged igazán élni.   

Mindenesetre a Szlovák Államvasutaknak hamarosan írok egy levelet. Tisztelettel megkérem őket arra, hogy csak akkor tegyék ki az akadálymentességre vonatkozó ikont, ha ennek a napjainkban teljes természetességgel kezelendő paraméternek meg tudnak felelni. Botrányos, hogy még a 21. században sem akadálymentes minden közintézmény és tömegközlekedési eszköz, de el kell ezt fogadnom, mert a tény attól még tény marad. Majd egyszer talán ez teljesen természetes lesz.

Nemrég a pozsonyi főpályaudvarra került lift és ahhoz tartozó folyosó – hála érte – aki ismer, tudja, hogy a jóról és az előrelendítőről sokkal szívesebben írok, mint a bosszankodásom tárgyairól. Nemrég nyilvánosan is megköszöntem azt, hogy Detský salónik (Gyermekszalon) címmel illetve egy játszóházat hoztak létre Pozsonyban, a főállomáson. A kislányom imádja, s én is! Tiszta környezetben tudunk ott pelust cserélni, a játékok vonatosak, a felügyelő nénik nagyon kedvesek és igazi kalauzruhában vannak. Nagyon emberbarát gesztus volt a hely kialakítása, emelem kalapom, s minden anya nevében köszönöm a figyelmességet, hiszen vonattal utazni gyerekkel is pompás élmény  szerintem. Rengeteg kedves embert ismertem így meg, Kinga kislányom is rutinos nézelődő már, s sok tájról és helyről volt szerencsém már meséket és történeteket mormolni a pici fülecskéjébe.

Negyven percig tartott az út a wc mellett. Mi megnémultunk, Kingám Istennek hála végig aludt. A férfi elillant, azt sem tudom, hogy a vonaton maradt-e egyáltalán, hiszen ez a jelzőkkel nehezen illethető szituáció még állóhelyzetben ért.

Az teljesen egyértelmű, hogy a két dolog – az akadálymentesség hiánya és a taplóság – nem függ össze, de a mi esetünkben ez a kettő erősítette egymást, s így, „összeölelkezve“ szilárdult bennünk ez az utazás egy igencsak felejtésre ítélt élménnyé. Szívből remélem, hogy ilyen soha senkit nem ér sem ma, sem holnap, sem tíz év múlva. Sem Bécsben, sem Pozsonyban, sem pedig Komáromban.

Reggel, amikor felkelt ez az úr, nem tudta még, hogy mit tesz és mit mond. Nyilván azt sem sejthette, hogy ez a történet megszületik írásban is, s láss csodát, főhős lesz ő is, bár nagy eséllyel eddig még ahhoz, hogy bárminek, vagy bárkinek a főhőse legyen, két szalmaszálat sem tett keresztbe. A stílusa és a lenyelhetetlen arroganciája tette őt igazi főhőssé. Ez is egy tett, ez is egy cselekedet. Olyan, amilyen. Mindenesetre jó, ha tudjuk: a medve nem játék, a Slatina pedig a jelzés ellenére, nem akadálymentes.