Arany repcével ékes rónaság
Arany kalásszal ékes rónaság – írta Petőfi Sándor még valamikor a 19. században. A költő kilépett a házból, szétnézett az ámbitusról, és elégedetten konstatálta, milyen szép is ez. Csakhogy ez olyan régen volt, hogy talán igaz se volt.
Most a huszonegyedik századot írjuk, amikor a büszke emberiség okosabbnál okosabb döntésekkel igyekszik eltörölni a történelmet. Ám ennyi kapkodást, agyatlan ötletelést, vakvágányra futó döntést, felelőtlen kiskirálykodást, amerikai pórázon tartott úrhatnám attitűdöt, mint amit napjainkban kell a normális embernek elviselnie Európában, egy század alatt sem éltünk meg. Erre most elég volt egy bő évtized, s a folyamat exponenciálisan gyorsulni látszik.
Számtalan példa van arra az emberiség történetében, milyen fatális következménye lett egy-egy rossz döntésnek. Akad olyan sziget, amelyen szinte teljesen kiirtották a fákat a hajóépítők. Van olyan sziget a földgolyón, amelyen a patkányok uralkodnak, mert kipusztították a természetes ellenségeiket. Aztán találunk olyan kopár szigetet is, amelyen nem nő fű, mert a gondatlan bevándorlók úgy elszaporította a kecskéket – amelyek tudvalevően a legalaposabb fűnyírók –, hogy ott már csak kő virágzik.
Mindennek sok-sok éve, meg aztán akkoriban az emberiség még nem volt környezettudatos. A 21. század európai embere szerencsére gondol a jövőre, és igyekszik fenntartani a természet sokszínűségét, ügyel a biodiverzitás fenntartására. Nem vágja sehol tarlóra az erdőt, nem irtja ki a lápot és a mocsarat, az ártéri erdők kellős közepén nem épít gyorsforgalmi utat, nem pumpálja tele a termőföldet műtrágyával, és a legjobb gabonatermő vidéket nem építi tele lakóházakkal. Vagy mégis? Mi már nem érjük meg, de utódaink előtt ott lebeg a vízió, hogy a Csallóköz egybefüggő lakótelep lesz. Jobbik esetben gigantikus repceföld. Mert újabban ezt kezdik nyomatni Brüsszelből: biogázzal kell kiváltani az orosz energiahordozókat. Eltűnik a búza, a rozs, a kukorica, s mindenütt olajnövények fogják uralni a síkságot.
Sokan nem értik a lengyeleket. Én sem. De ha belegondolok, mi ez a hirtelen nagy megfelelési kényszer, azon túl, hogy az oroszfóbia náluk mindent felülír (feledve az ukránfóbiát), eszembe jutnak a lengyel szénbányák, amelyek miatt Varsó vitába keveredett Brüsszellel, vagy az amerikai palagáz, amelyből északi szomszédaink mindenkit lekörözve szeretnének részesülni. (Szomorú, hogy ilyenkor már a közös érdek és a barátság sem számít, s félre lehet dobni az elveket.)
És hát nem feledhető az európai környezetvédelem fogadkozása és tízparancsolata sem, amely most rövid úton megy a levesbe. Sebaj, gabonát, marhahúst és zöldséget majd importálunk a világ más tájairól, az önellátás és a természeti adottságok legnagyobb dicsőségére. És még nem tudjuk, milyen alaposan kimunkált tervek látnak napvilágot a rovásunkra Berlinben és Washingtonban. Mert az amerikai héják és a berlini zöldek természetesen csak a javunkat akarják.
