Apa

Bár millió és millió féle van, azért vannak dolgok, amit az ember csak az apjától tud megtapasztalni. Például csak egy apa tudja olyan módon összefoglalni nő és férfi kapcsolatának cukros romantikától megfosztott valóságát, hogy amikor elmegy veled egy csúnya lepukkadt panelház előtt leparkolt rozsdás Wartburg mellett, rá se tekintve közömbösen csak annyit mond: „ezért ment hozzá.” Vagy csak egy apa képes akként méltatni gyermeke autóvezetési készségeit, hogy amikor az lefékez a zebra előtt, hogy átengedjen egy gyalogost, az anyósülésből felháborodottan felcsattan egy hang, és azt mondja: „Mit csinálsz, megőrültél? Megszokják, és elgyúrja őket valaki”!

Amikor diadalittasan jöttél vissza pecázásból néhány nyamvadtka kárásszal a hálóban, édesanyád büszkeségtől könnyes szemmel fogadott. Apádtól viszont hamarosan megtudtad, hogy a szomszéd Lacika nálad megint nagyobb halat fogott ki. Nuku elismerés. És ehhez hasonlóan édesapád haverjainak csemetéi konzekvensen valamiért sikeresebbek, okosabbak, jobb tanulók voltak, mint te, majd amikor felnőttek, a karrierjük valamiért mindig fényesebben ragyogott a tiédnél. Ez persze így önmagában igazságtalan volt, diszlojális gesztus egy apától, de végül is így tanulod meg, hogy nem te vagy a világ közepe. Közvetve ugyan, de ezzel apád hatalmas szolgálatot tesz neked, mert így válsz önközpontú, hisztis gyerekből valódi férfivá, nővé.

De más hasznos dolgot is megtanulsz tőle. Például csak apád taníthat meg arra, hogy a porszívó fej nélkül takarít legjobban, és mindenki értelmileg fogyatékos, aki erre a következtetésre még nem jutott el. Persze nagyon korán megtanulod tőle utálni a magyarázkodást és bocsánatkérést is.

Nem azért, mert azt gondolnád, hogy ártatlan vagy, hanem mert a nők értelmezésében az önbírálat egy érzelmi alapú hitvallás. És ugye ilyen irányban kilépni nem fogunk semmilyen körülmények közt. Ebből kifolyólag aztán ha lánya, ha fia vagy, hamarosan megtanulod tőle azt a rendíthetetlen igazságot is, hogy a nő egy alapvetően hasznos, jóhiszemű, de a férfi nélkül huzamosabb túlélésre képtelen lény. Emellett azt is gyorsan megtanuljuk tőle, hogyan kell időnként az ilyen tényeket kellemetlen helyzetekben, mint mondjuk influenzás tüneteknél, vagy egy kisebb baleset után, ideiglenesen felfüggeszteni. Csak amíg rendbe nem jön az ember.

És ő tanítja meg azt is, hogyan kell „nem”-et mondani. Nem csak jogosulatlan felvetésekre, de olyankor is, amikor az együttérzést nyomelemeiben sem tartalmazó módon elutasítja valami egyébként könnyen teljesíthető kérésedet. Sok-sok évedbe fog telni az is, hogy megértsd, igenis mennyire érvényes érvelés volt az, amikor azzal indokolt meg valamit, amire te száz objektíven rendíthetetlen empirikus érvet hoztál fel, hogy „mert nem”. Mindezt azért, hogy te is ismerd meg az elutasítást minél előbb, nehogy egy önző pióca váljék belőled. És igenis tanulj meg elutasítani te is, hogy jó ember lehess.

Mindemellett ő van ott akkor is, amikor az altatásból ébredezel gyermekkori vakbélműtéted után, válladra teszi a kezét, hogy magadhoz térj, és nem húzza el a nagy, erős karját, amikor neki fájdalmat okozva belevájod a körmödet, hogy kábultan megkapaszkodj belé, mint fuldokló a mentőövbe. Vagy, amikor kétes alak kopogtat be hozzátok sötétedés után, megy kinyitni az ajtót, és te tudod, hogy csak ez az egyszerű átlagember áll közted, az idegen, és a nagy sötétség között, amely kiköpte magából, majd újra elnyeli. De nem félsz, tudod, hogy amíg ő nyit ajtót, nincs okod a félelemre.

Az apa valahol félúton helyezkedik el a gyermek és az anya között a komolyság egyéni evolúciós skáláján. Este a haverokkal kártyázik, és azon röhögnek, hogy megetették egyikükkel tudtán kívül saját féltve dugdosott tökmagját. Emellett hihetetlenül infantilis banalitásokon képesek órákon át szenvedélyesen vitatkozni. Mindezek után reggel mind felébrednek, az egyikül elmegy építeni egy hatalmas vízierőművet, a másik napközben szívműtétet hajt végre egy gyermeken. Majd este újra összeülnek, és egyik sem mesél a saját eposzba illő munkájáról, inkább arról vitatkoznak, hogy a szomszéd haver új verdája női autó-e, vagy sem. És ahogy figyeled ezt a sok gyerekes családapát, megérted, hogy a jó humornak legtöbbször ugyan van károsultja, de az emberek akkor kezdik csak gyűlölni egymást, ha valaki megtiltja nekik, hogy viccet űzzenek egymásból.

Bizonyos értelemben ezért a gyerekkorodban az apa a te titkos cinkosod, míg anyánk inkább támaszunk. Amikor este odamész hozzá, és megkéred, hogy írjon neked egy igazolást családi okokra hivatkozva, mert a suliban két srác bosszút esküdött ellened másnapra, akkor egy pillanatra megmerevedik a tekintete, valahol a múltban jár, majd csendben rábólint. Ő is volt már ott, érti. És persze lelkedre köti, hogy „meg nem mondd anyádnak”, miközben mindketten tudjátok, hogy semmi probléma nem lenne, ha megtennéd.

De így tanulod meg, milyen fontos az, ha valakivel vannak közös titkaid - kissé indokolatlan, de ártatlan kapcsolat-búvóhelyetek. Ezzel megtanít lojális lenni, mivel egy apa akkor követ el leginkább bűnt gyermeke ellen, ha megmutatja, hogyan áruljon el másokat.

Végül megtanít megöregedni. Rá visszaemlékezve tudatosítod majd, hogy öreg lettél, amikor a nadrágszíj helyett már jó egy darab újrahasznosított zsinór is. Ekkorra már semmi sem fontos, aminek a konvencionális értelemben értéke van. Csak ahhoz ragaszkodunk, amivel a régi ismert dolgok közül hattyúdalunkat mormogva utolsó éveinkben körbe tudjuk magunkat venni, és egyfajta kacatokból megformázott anyaméhet tudunk magunk köré építeni, amibe beburkolódzhatunk. A régi csorba főtt tojás tartót, a rozsdás sajtreszelőt, a szakadt barna kabátunkat, a foszladozó, rég nem olvasott könyveinket, a csikorgó kopott fotelt, vagy a gyertyatartóként jól bevált húskonzervdobozt. Ezek adják a végső biztonságot, az ismertet, a kontinuitást, és apánk egy centire sem engedi, hogy elmozdítsuk őket a Mindenható által személyesen meghatározott helyükről.

És amikor azt hallod, hogy Isten a saját képére teremtette az embert, és erről mindenféle fennkölt képek lebegnek a szemed előtt, vesd a tekinteted apádra. Próbáld ezt a gondolatot rá vonatkoztatni. Jaj, de nehéz! De idegen és emészthetetlen az a gondolat, hogy ez az ember, akin többször futottál zátonyra, mint ahány hajót jéghegyek süllyesztettek el a világtörténelemben, valahogy a maga nemében mégis az imago dei hamisítatlan vetülete. És ez nem azért van, mert valami szent és igazságos testesedik meg benne, hanem egy ennél fontosabb igazság: hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva Isten kegyelmének, mennyire védtelen és elesett teremtmények vagyunk mi mindannyian megbocsátás nélkül.

Így hát, mint csillag az égen, és annál is több, mint amennyi csokoládét ismer Gombóc Artúr, annyi mindenféle-fajta apa van. De mi ezekből csak egyet kaptunk.

Ma egy éve ment el.