Anya, ugye nem zárják be megint a sulit?
Rendezgette dolgait az íróasztalán. A tompa végű ceruzákat is kifaragta, a fiókok mélyéről is előkerült néhány kincs. Szárított virág, régi rajzok, egy osztálytárstól kapott kedves szülinapi üzenet… Az iskolatáskára is vetett néhány pillantást. Olyan mintha tiszta új lenne. Pedig már harmadik éve, hogy hordani fogja. Egyszercsak megrezzen, hevesebben kezd kalimpálni a szíve. Hirtelen jött a felismerés, mi lesz, ha megint…
Anya, ugye nem zárják be megint a sulit? Rohan a konyhában sertepertélő mamájához. Akit váratlanul ért a nyolcéves csemete faggatózása. S a legrosszabbkor. Nagy munkában van, a konyhakredencet rámolja ki, próbálja hosszú idő után végre rendbe rakni. De most abbamarad a munka, mert el kell gondolkozni és megpróbálni megfelelő választ adni a csemetének. Nem hazudni, de nem is ígérni túl sokat. Nem kergetni hiú ábrándokat, de nem is festeni csúnya viharfelhőket az égre. De hát mit lehet mondani?
Mikor nincs ember, aki tudná, mi lesz itt ősszel. Tavaly se tudtuk, de nagyon reméltük, hogy már túl vagyunk az egészen, miközben akkor még csak készülődött valami. Amire legrosszabb álmainkban sem gondoltunk…
Nem tudom, reméljük, hogy nem, böki oda a gyors, a gyereknek nem sokat mondó választ. Hát nem is valami okos felelet, az biztos. De hát mégsem zúdíthatja rá azt a sok mindent, amit hallott és olvasott. Meg, hogy olyan hírek keringenek, miszerint október közepén bezárnak megint az iskolák és jön az átkozott távoktatás. A tanító néni is finoman jelezte már neki, hogy több forgatókönyvvel is készülnek az őszre. Mert csak a Jóisten tudja, mi lesz itt… Erről nem beszélhet a gyereknek. Nem ijesztheti meg. Nem mondhatja el neki azt sem, mennyire félti, nehogy megfertőződjön az iskolában, s nehogy egymást betegítsék meg. Nem beszélhet neki arról sem, hogy észrevette, tavalytól mennyivel visszahúzódóbb, anyásabb lett az ő eddig önálló, talpraesett kislánya. Hogy felfedezte rajta a bezártság ütötte sebeket.
Télen napközben is csak aludt, sokat és csöndes magányba burkolózott…Mikor kinyíltak az első tavaszi virágok és az iskolába is vissza lehetett menni, szinte újjászületett. Be se nagyon kapcsolta a számítógépet azóta…
Még csak harmadikos lesz a gyerkőc, de alig járt iskolába. Szerencse, hogy elsőben csak tavasszal jött a zárás, addigra már szépen írt és olvasott. Túl voltak a nehezén, nem úgy, mint barátnője tavaly, aki vért izzadott, együtt sírt kisfiával, amikor tanítói szerepbe kényszerülve otthon próbálta őt megtanítani a betűvetésre. Miközben sokszor a kis kétéves testvér is „besegített” a maga módján, a füzetek elorzásával, a ceruzavégek rágcsálásával, s azzal, hogy amúgy édes gyermeknyelvén ő is „felmondta”, mondta volna a leckét… Kész gyötrelem volt.
Mit mondjon a csemetének, aki kérdő tekintettel néz rá és látszik az arcán, hogy ez a suta felelet bizony neki nem elég. Az igazat akarja hallani! Hogy altassa el gyermeki kíváncsiságát? Hát beszélni kezd neki arról, hogy az a csúnya vírus még nem tűnt el és lehet, hogy ősszel ismét támadásba lendül. Még nem biztos, de előfordulhat, hogy emiatt az iskolákat hosszabb-rövidebb időre megint bezárják, lehet, hogy csak egy-két hétre. De azt ki lehet bírni, az igazán nem sok idő.
Most inkább gondoljon arra, milyen jó lesz tanévnyitókor megint találkozni a barátokkal. Már nincs is olyan messze.
Amíg anya a konyhában takarít, addig ő szépen készítsen elő mindent a nagy napra. Az alig használt iskolatáskába rakja bele a tolltartót, a színes papírt és ceruzát meg a kedvenc mesekönyvét. Ha ezzel végzett, próbálja fel a régen hordott ruháit. Amiket kinőtt, azokat a rokonkislánynak ajándékozzák. És igen, ha szép idő lesz, akkor azt a szép piros pettyes ruhácskát fogja felvenni a tanévnyitóra… Naná, hogy a tanító néni virágot is kap. És a padtársnak is jut egy kis meglepetés. Nahát, már anya is izgatott, alig várja az iskolakezdést. Jó lesz, meglátod!
