Angyalokra várva
Azok a hatalmas fekete szemek. Azok a kis csenevész testek… Sokáig nem fogom elfelejteni a képsorokat, amikor a Gázai övezetből mentették ki a koraszülötteket. Ahogy a csöppnyi, éretlen babákat az orvos egyenként gyengéden áthelyezi egy nagyobb, közös inkubátorba. Hogy aztán elinduljon velük a mentő. A biztonságba. A nem puskaropogástól hangos, nyugodtabb városba, remélhetőleg egy jól felszerelt kórházba. Hogy ott megkapjanak minden földi jót, ami segíti fejlődésüket, növekedésüket. És eszembe jut, onnan nem messze született valaki, akit Megváltónak hívunk…
Teri néniéknél helyzet van. Eddig csak nehezen járt, egyre nehezebben, most viszont két-három lépés megtétele is komoly próbatétel a számára. Az orvos nem kertelt, egyenesen kimondta, hamarosan teljesen le fog esni a lábáról és huszonnégy órás felügyeletre lesz szüksége. Egyetlen lánya két gyermeket nevel egyedül. Két állása is van, hogy biztosítsa számukra mindazt, ami kell. Tehetséges gyerekek, egyetemre készülnek… A lánya még ilyen feszített tempó mellett is minden nap nála tölt egy-két órát, hogy a legszükségesebbet elvégezze. Látja rajta, hogy teljesen kimerült. Hogy is kívánhatná tőle, hogy feladja a munkáját és csak vele törődjön? Hát mire lenne elég az ápolási díj meg az ő kis nyugdíja? Otthonba nem szívesen költözne, kis házában szeretné leélni azt az időt, ami még hátravan…
Jó lenne hallani a szárnysuhogást. Valami apró fényt látni az égen. Valami kis fehérséget. Ahogy gyermekkorunkban sokszor elképzeljük. Érkezik az őrangyal és minden gondot egycsapásra megold. Nincs több szenvedés, fájdalom, kilátástalanság. Minden kisimul szépen, csupa báj, derű meg boldogság vesz körül. Csak sajnos az utóbbi időben hiánycikké váltak az angyalok. Szegények, már túlórában sem győznék azt a tengernyi bajt, amire gyógyírt kellene találniuk.
Eredendően jók vagyunk mi, emberek. Csak időközben valahogy elromlunk, vagy inkább megváltozunk. Önzővé válunk, és vaknak tettetjük magunkat. Nem akarjuk észrevenni azt a sok helyre hozni, javítani valót, ami körülvesz bennünket. Nincs varázspálcánk, időbe és sok energiába kerülne… Ezért a legtöbbször meg se próbáljuk.
Pedig most igazán olyan a csillagok állása, hogy elkezdhetnénk. Növeszthetnénk angyalszárnyakat, ha akarnánk. Ott segíthetnénk, ahol tudnánk. Annyit vállalva, amennyivel elbírunk. Kis dolgok teszik szebbé a világot, az emberek mindennapjait. Néha elég egy mosoly, néhány jó szó, vagy az, hogy cipeljük valakinek a cekkerét.
Ha szólunk a szomszéd idős néninek, hogy szívesen bevásárolunk neki, kiváltjuk a gyógyszerét, esetleg félévente elvisszük kocsival a városban rendelő szakorvoshoz. Vigyázunk az utcabeli kisgyermekére, ha annak sürgős dolga akad. Megsétáltatjuk lebetegedett lakótársunk kutyusát… Egy tálca süteménnyel vagy egy láda frissen szedett piros almával átcsöngetünk a szomszédba.
Csak mi, emberek tehetjük jobbá a világot. Senki más. Mindannyian kipróbálhatjuk, milyen jó angyalnak lenni. Ha ma este meggyújtjuk az első gyertyát az adventi koszorún és hosszan bámuljuk a kis lángnyelvet, jusson eszünkbe, mi is ilyenek vagyunk. Képesek arra, hogy ne csak saját magunk, hanem mások életébe is vigyünk egy kis fényt. Csak a szeretet mentheti meg a világot. Semmi más.
