Analóg nyaraink
Nagylányom a nyaralás egy napján több fotót készít, mint ami az én összes gyermekkori nyaralásomról összesen készült. Generációs különbség, fogadd el, ezek a gyerekek már mások, megváltozott a világ, hallom hasonló korú gyermeket nevelő szülőktől. Az én nyaralási emlékeimet emlékezetem őrzi. És egy részéről talán jobb is, hogy nem készült dokumentáció.
A létező szocializmusban, ha jól emlékszem, a dolgozó embereknek 20 nap szabadsága volt. Az év közbeni oktatási szüneteket, amíg, unokatestvéreimmel, meg nem kaptuk a megbízhatóság és önállóság első fokának számító, madzagon lógó kulcsot, édesanyám a nagynénémmel váltógazdálkodásban oldotta. Na de még mindig ott volt a nyári szünet, amelyet gyermekként már szeptember 2-án nagyon vártam, ezt senki sem tudta kitakarni a szabadságából. Ma sem tudja, teszem hozzá immár szülőként. Ekkor léptek a porondra a nagyszülők. A szünet felét anyám, a másikat apám szüleinél töltöttem, az ország két szegletében.
(Női magazinokban gyakori téma, hogy a mai nagyszülők miért nem olyan hadrafoghatóak, ha unokázásról van szó. A különböző „anyacsoportokban” a nyári gyermekelhelyezéstől halálra stresszelt családanyák számolnak be a nagypapától elváló, és hangtálazó táborban önmegvalósító nagymamákról, akikhez előzetes időpontfoglalás után tudnak csak bejutni az unokák. Persze, miért ne önmegvalósíthatna egy nagymama? A megoldást a problémára nem tudom, csak azt tudom, hogy a Szociális Biztosító adatai szerint az 1943 előtt született, háromgyermekes nők – mint amilyen az én két nagyanyám is volt – 54 éves korukban mehettek nyugdíjba. Egy ma 54 éves nő pedig csak álmodhat ugyanerről. Persze, az is lehet, hogy nem is szeretne nyugdíjba menni.)
Nagyszüleimnek valahogy nem főtt a feje, hogy milyen programot biztosítsanak nap mint nap, mert reggel felpattantunk a Sobi 20 biciklire, és ebédig jó eséllyel nem is láttak. A napjaink nem a kijelzők, hanem a Nap fényében teltek, zsebünkben nem okostelefon lapult, hanem csúzli. Apám géplakatos volt, szinte korlátlan ellátmányom volt a kavicsnál sokkal hatékonyabb csapágygolyóból – melynek egyben komoly csereértéke is volt –, így bandánk nagy tűzerőt képviselt. És amikor, a nagyszülői tiltás ellenére kibicikliztünk a Latorcára, azt nagyanyám legfeljebb másnap, a boltban tudta meg, ha valaki látott bennünket. Ezek a „bűnök” nem hagytak maguk után digitális lábnyomot. Nem volt TikTok-videó, azt sem élőztük, amikor a cseh turisták által a fán hagyott kötélről Tarzan-lengéssel ugrottunk a vízbe. A bizonyítékot csupán a nadrágunkba ragadt bogáncsok és az elszakadt trikók jelentették. Közös kulturális kód volt, hogy alkonyatra haza kell érni. Ez nem mindig sikerült. Ez esetben a büntetés nem a képernyőidő megvonása volt, hanem a nagyszülők szúrós tekintete...
Lehet, hogy a mai gyerekeknek sok száz, sok ezer, nagy felbontású fotójuk lesz a nyarakról – az első telefoncseréig... – de nem cserélnénk velük. Mert az én gyermekkorom idején a felhő még az égen volt, és nem a fotók tárolására szolgált...
