Amikor visszaböfög a múlt

Előrebocsátom, sosem voltam focista, nem is értek a futballhoz, csak szeretem. A jó futballt. A klubfocit ritkán nézem, hiszen az napjainkban olyan, mint a gladiátorok viadala volt a rothadó Rómában, amikor az arénában az összes náció rabszolgája ölte egymást, miközben a nobilitás a lelátón teli pofával ordított, és böködte a nagyujjával a levegőt: öld meg! Az európai klubokban már lassan számolni kell a fehér embert, és egy-egy klubhoz már szinte csak virtuális ragaszkodás köti a szurkolót. Valami fluidum, amire nincs ésszerű magyarázat.

Hanem a nemzeti válogatott! Az valami más. Az nem a pénzéhes klubtulajdonosé, hanem mindannyiunké. A miénk. Amelyet lehet szeretni, lehet szidni, ha alulteljesít, hiszen az a miénk. Amelyben lehet hinni. És talán ez a legfontosabb. Gyermekkorom kezdetétől a közelmúltig másra sem emlékszem, mint kudarcokra, vereségekre (Jönnek a csehszlovákok!), elúszott lehetőségekre, olykor-olykor egy-egy fényes pillanatra, amit szinte azonnal hullámvölgy követett.

És egyszer csak jött Rossi mester, és megcsinált egy csapatot. Na jó, nem ő kezdte el, de ő végezte el a munkát. És lett egy magyar csapat, amely bármire képes. Bárkit le tud győzni, és bárkitől ki tud kapni.

Mert modern foci már csak ilyen, az is tud nyerni, aki a játék helyett mindent alárendel a taktikának, akinek csak a három pont a lényeg. Aki csak öli a futballt. Mondom, nem értek a futballhoz, de amikor úgy történik egy támadás, hogy elérjük a középpályát, és onnan visszapasszolunk, egészen a kapusig, aztán újra és sokadszor ugyanaz a kínlódás folytatódik, és nem akad egy ember, aki nekilódulna, tudna passzolni, labdát kezelni, volna „szeme” a labdájának, és ne adj isten még briliáns cseleket is bemutatna, hogy gyönyörködjön a szurkoló, az nagyon lehangoló és élvezhetetlen.

A vasárnapi meccset kifejezetten élveztem. Jól játszott a nemzeti tizenegy, és megérdemelte a győzelmet. Igaza volt Szoboszlainak, aki kimondta, a futballban nincs igazság. És megszokhattuk, hogy a bírókat valahol felkészítik „merazorbánból”, hiszen általában ellenünk fújnak, nekünk osztják a sárgát, az ellenfélnél behunyják a szemüket. Felfokozott állapotban ez nagyon lehangoló tud lenni a pályán. A lelátón, a tévé előtt legfeljebb anyázik egyet az ember, de a játékosnak tűrtőztetnie kell magát.

A magyar focistákról végre el lehet mondani, hogy csibészek, persze jó értelemben. Az ellenfélről inkább nem mondanék semmit. Kivárt, igaz, alig engedtük szóhoz jutni. Aztán elég volt egy kis ellazulás, és büntetett. Ez is egy harcmodor. Talán egy kis alattomosságot nekünk is tanulni kéne, de ez nem a mi mentalitásunk.

A mérkőzést lehet elemezni, de minek. Mi voltunk a jobbak, és azt hiszem, sok más honfitársammal együtt továbbra is szeretni fogjuk ezt a csapatot. Persze, nagyon fáj... Olyan együttestől kikapni, amelyik szinte a pályán sem volt hozzánk képest. Régi magyar betegség, mondják az okosok, az utolsó percben gólt kapni. De hát a mi csapatunk is nyert nem is egy meccset az utolsó percben!

Valahol érthető lenne, hogy sokan bűnbakot keresnek és lekicsinylő véleményekkel tömik ki a közösségi oldalakat. Mondom: lenne, ha ezek nem lennének ellendrukkerek, ha nem akarnának mindent és mindenkit bemocskolni. Lerángatni a magyart a sárba, a húsz-harminc évvel ezelőtti „jóvilágba”. Bár inkább mellőzni kéne őket, és nem foglalkozni a mosatlan böfögésükkel. Mintha nem jutottunk volna ki az utóbbi években két Európa-bajnokságra. Mintha nem támadt volna fel tetszhalott állapotából a magyar futball, amit újra lehet szeretni.

Mintha nem játszottunk volna feledhetetlen mérkőzéseket a portugálok, a németek, a franciák ellen. Mintha nem vertük volna meg az angolokat 4-0-ra idegenben. De ezeknek semmi se számít, a sikert lekicsinylik, a kudarcot felfújják.

Szerencsére kevesebben vannak, és nem sokat számít a véleményük. Mi, a többség továbbra is hinni fogunk ebben a csapatban. Végül egy személyes megjegyzés: elmúltam hetven, de (tisztelet egy-két kivételnek) az eddigi magyar válogatottak neveit nem tudtam megjegyezni. Nem volt miért. A mostani nemzeti tizenegy minden játékosát névről ismerem. Tudom, hogy mire számíthatok tőlük: hogy otthagyják a lelküket a pályán. Ezt egyszerűen úgy hívják, hogy bizalom.