Amikor az utolsó meccs kezdődik
Amikor a világbajnoki döntő kezdőrúgásához felállnak a csapatok, a stadionra és a képernyőkre telepedő feszültség egy pillanatra mindig elfeledteti velünk az elmúlt hetek abszurditásait. Katar után azt hittük, már nem jöhet olyan torna, ahol a futball ennyire mellékszereplővé válik a saját ünnepén, de tévedtünk. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) ismét bebizonyította, hogy a sportág alapértékei egyre inkább háttérbe szorulnak a könyvelési rovatok maximalizálása mellett, mi pedig – rajongók, újságírók és egyszeri nézők – némi keserűséggel a szánkban várjuk, hogy legalább a finálé visszaadjon valamit a játék becsületéből.
Már a rajt pillanatában is érezhető volt, hogy a felduzzasztott, irreálisan sok szereplőt felvonultató mezőny nem a minőséget, hanem a bevételi források erőszakos szélesítését szolgálja, ahogy teszi már évek óta. A FIFA furcsa döntéseinek sorozata a lebonyolítástól kezdve a mindennapi meccsélményig áthatotta a tornát.
Ennek egyik legkínosabb szimbólumává a kötelezően elrendelt „hidratációs szünet” vált. Ne legyenek illúzióink: amikor a játékosok a pálya szélén frissítenek, a döntéshozók szeme előtt nem a sportolók egészsége, hanem a drága másodpercekben mérhető, szponzoroknak eladható extra reklámidejű megszakítás lebeg.
A szakértők szerint ez csak Amerikában kétszáz millió dollár körüli extra bevételt hozhatott a közvetítőnek és ezen keresztül plusz bevételeket a FIFA-nak is. A foci egy tökéletesre csiszolt, ám lelketlen üzleti gépezetté vált, amelyben a játék megállítása is csak egy újabb értékesíthető termék a globális piacon.
Ezt a professzionálisnak álcázott gépezetet ráadásul rendre megakasztották azok a tényezők, amelyeket a modernizáció hivatott volna kiküszöbölni. A torna során rengeteg gyanús, következetlen és sokszor érthetetlen játékvezetői ítélet született, amelyek bizonyos esetekben döntően befolyásolták a továbbjutások sorsát. A pályára lépő technológia ellenére a hibafaktor – vagy a kimagyarázhatatlan részrehajlás – vastag árnyéka vetült a mérkőzésekre. A FIFA pedig a tőle megszokott, sokatmondó hallgatásba burkolózott. Nincsenek érdemi magyarázatok, nincsenek beismert tévedések a nyilvánosság előtt, csak a jól betanult kommunikációs panelek és a mosolygós protokollfotók, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a folyamatos káosz.Ebből pedig épülnek az összeesküvés-elméletek, talán nem is véletlenül.
Mégis, minden visszásság ellenére, a futball iránti rajongásunk valahol mélyen irracionális és kiirthatatlan. Leülünk a képernyők elé, mert hinni akarjuk, hogy a pénzen túl is van még értelme a játéknak. A focival nőttünk fel, s látni akarjuk a legnagyobb viadalt, És szerencsére néha meg is kapjuk a bizonyítékot. A bronzmeccs, amelyet az elemzők többsége oly sokszor felesleges púpnak tart a csalódott csapatok hátán, váratlanul rámutatott a lényegre.
Amikor a tét és a görcsös nyomás lekerül a játékosok válláról, amikor már nem a taktikai satuba szorítva, a hibától rettegve lépnek pályára, kiderül, hogy ha elengedik magukat a csapatok, a jó foci még mindig létezik. A felszabadult, ösztönös és kreatív játék pillanatok alatt megmutatta azt az arcát a sportágnak, amelybe egykor mindannyian beleszerettünk.
Amikor tehát az utolsó meccs kezdődik, a remény is újraéled. Reméljük, hogy a finálé kilencven vagy százhúsz perce alatt a futball visszaveszi az irányítást a marketingesek és az öltönyös sportdiplomaták kezéből, mégha a jelek szerint inkább Super Bowl lesz, mint európai foci. Mert hiába próbálják aprópénzre váltani minden rezdülését, a labda útja, egy zseniális passz vagy egy sorsdöntő gól ereje – a sípszó pillanatában – még mindig a játéké marad.
