Amikor az ember jelenti a különbséget
A karácsonyi készülődés közepette fiammal egy játékboltba mentünk, az egyik dunaszerdahelyi bevásárlóközpontba. A belépéskor köszönök, az elárusító éppen ismerősével cseveg, figyelmet sem vet ránk, nem is szól semmit. Nézelődünk, keresgélünk, nem találjuk, amit szeretnénk, kérdezni sincs nagyon kedvem, mert világos: most mi vagyunk útban. A keresésünk végül nem jár sikerrel, úgy döntünk, átmegyünk egy másik hasonló üzletbe, a másik nagy központban, ugyanazon láncolat üzletébe.
Ott már az üdvözlés a belépés pillanatában jár. Nem túlzó, nem műmosoly, csak egy egyszerű, emberi jelzés, hogy észrevettek. Ahogy kérdezünk, jön a válasz, ha bizonytalanok vagyunk, kapunk ötletet is. Amikor végül választunk valamit és szükség van segítségre, az átlagnál jóval szívélyesebb bánásmód fogad. Nincsenek kevesebben, nem üres az üzlet, az eladók kora is hasonló, a fizetésük is aligha tér el drámaian. Mégis: a hozzáállás teljesen más.
Ez a két jelenet néhány száz méterre játszódik egymástól, ugyanannak a márkának a logója alatt, mégis mintha két külön világról volna szó. És ez az, ami túlmutat egy játékbolt kínálatán, a karácsonyi rohanáson és a „van–nincs készleten” kérdésen. Mert amit a gyerek majd emlékként visz magával, az nem az lesz, hány százalék kedvezménnyel vettük meg a kis dinót, hanem az, milyen hangulat lengte körül azt a pár percet, amikor a felnőttek világából kapott egy kis ízelítőt.
Persze lehet legyinteni: „ugyan, az eladó is ember, fáradt, alulfizetett, mit várunk tőle a főszezonban?” És ebben sok igazság van. A bolti dolgozó ma frontvonalban áll: bírnia kell a feszültebb vásárlót, a hangos gyereket, a reklamációt, a készlethiányt, miközben gyakran minimálbér körüli fizetésért dolgozik. De ettől még valami nagyon fontos nem változik: a köszönés, a szemkontaktus, a két másodperces odafordulás nem kerül semmibe.
Az első boltban nem az hiányzott, hogy valaki fél órán át tanácsot adjon. Az hiányzott, hogy emberként legyünk jelen egymásnak. Hogy a pult túloldalán ülő ne úgy tekintsen ránk, mint zavaró tényezőre, aki megakasztja a saját kis beszélgetését. A második boltban senki nem tett csodát, csak végezte a munkáját – de közben látszott, hogy érti: a vásárló nem csak pénztárca, hanem arc, történet, gyerek, család, nap végén pedig egy emlék.
Dunaszerdahelyen élve az ember tudja: nem nagyvárosi névtelenségben vásárolunk. Aki ma a pult mögött áll, az holnap lehet, hogy mellettünk ül az iskolai szülőin, előttünk áll a postán, a gyerekünk focimeccsén szurkol ugyanannak a csapatnak. Ilyen közegben különösen abszurd, amikor valaki úgy viselkedik, mintha soha többé nem találkoznánk. Ez nem Budapest vagy egy nyugati nagyváros, ahol a tömegben elveszünk.
A karácsony körüli hetekben szívesen beszélünk „csodáról”, „szeretetről”, „egymás felé fordulásról”. Közben pedig a mindennapokban gyakran pont az ellenkezőjét gyakoroljuk: sietünk, fakók vagyunk, nem figyelünk. Pedig az ünnep nem ott kezdődik, amikor felkapcsolják a díszkivilágítást a főtéren, hanem ott, amikor egy hétköznapi helyzetben eldöntjük: ma nem leszek közönyös. Ma ránézek arra, aki bejön az ajtón, és legalább egy köszönéssel tudatom vele, hogy látom.
Nem tudom, hányszor fog még eszébe jutni a gyereknek ez a két bolt. De azt biztosan tudom, hogy mi, felnőttek döntjük el, milyen világot rajzolunk köré. Ha azt tanulja meg, hogy a munkánk csak robot, a másik ember csak probléma, a köszönés luxus, akkor így fog továbbmenni. Ha viszont azt látja, hogy a pult mögött is lehet valaki kedves, figyelmes, akkor talán egyszer ő is ilyen lesz – akár velem, akár mással szemben.
A végén úgyis ez marad: nem az akciós újság, nem a törzsvásárlói kártya, hanem az, hogy egy kisváros boltjaiban mennyire tudunk még emberek lenni egymásnak. És ha már karácsony előtt valamiben versenyeznénk, jó volna, ha nem csak a forgalmi adatokban, hanem ebben is próbálnánk az élen járni.
