2019. április 5., 19:51

Amikor a zuhanyrózsa a megváltó…

Van valami egészen különleges, felszabadító érzés a zuhanyzásban. Persze nem a rutinszerű mozdulatokra gondolok most épp, melyek egy-egy tisztálkodás során minden nap újra és újra felsorakoznak, hanem arra a zuhanyzásra, amit nem a tisztálkodás rutinja hívogat, hanem a meg- és felszabadulásé. Jól ismerhetik ezt az érzést a csecsemőgondozó anyukák.

Kiss Réka anyaság
Médialapozó

A minap némán, határozott és egyértelmű mozdulattal nyújtottam a kislányomat a munkából éppen hazatérő édesapja kezébe. Tudom, ilyenkor az apucit hagyni kell egy kicsit, míg átáll az otthoni rutinra és ez rendszerint így is történik. Most azonban nem agyaltam, nem magyarázkodtam, és a „de hiszen alig ért haza és biztos éhes és fáradt“-érzését is lelkiismeret-furdalás nélkül hessegettem el magamtól. Egy szemvillanás, s már álltam is a zuhany alatt, céltalanul folyatva magamra a forró vizet. A víz kis csermelyeket alkotott a szülés után „meghurkádosodott” idomaimon. Nem volt dalolászás a zuhany alatt, nem a krémtusfürdő kényeztetését élveztem. Egyszerűen csak álltam. És a vizet folyattam. Takarékos sem voltam most. Csak lestem, ahogy a kis patakok, melyek a kádban újra egy duzzadt folyammá álltak össze táncot jártak a röcögő hájacskákon. Közben a nap eseményeit emésztettem.

Kinga lányomat délelőtt oltották. A reggeli koffeinmentes kávét szürcsölgetve a teraszon, az erőtlen napfényben még szőttem a koncepciót magamban. Erősítettem a lelkemet, izmosítottam az idegszálaimat. Tudom jól, hogy ez az apró szuri azért lesz, hogy az én legféltettebb kincsem szilaj módon dögönyözze majd földbe az őt megtámadni szándékozó gonosz baktériumokat és a vírusok kialakulásának is hadat üzen. Tudom, hogy erre szükség van. De mégis… Miért kell ennek fájnia?

Az aggodalommal átitatott reggeli rutin után gyorsan a rendelőbe értünk. Az én kis csöppségem egyébként csúcscuki doktornénije az egyik pillanatban még reklámba illő mosollyal az arcán lágyan simogatta, kényeztette a dedemet, aki erre válaszul szintén körbevigyorogta a szépen kerekedő buksiját, a másik pillanatban azonban „kegyetlenül” bökött a doktornéni. A kislányom parányi kis boldog pofiján az összes apró izom összerándult, hiába a szemkontaktus anyával és a simogatás, Kingát lesokkolta a hirtelen jött váltás. A buksija vérvörös posztóvá vált, a hangja... a sírás hangja pedig olyan volt, mintha annak csírája valahol lent, valamelyik parányi lábujjában keletkezne és éppúgy, mint egy lavina: amikorra eléri a pici hangképző szerveit, hatalmas rekedtes sikollyá nőtt. Szinte forgatókönyvszerűen történt minden úgy, ahogy azt reggel elképzeltem: általános kivizsgálás, sztetoszkóp, huss - feküdjön hasra a baba, dicsérjük gyorsan meg, hogy milyen kis atomanti, ahogy a buksikáját emeli. Parádés. S ezután pakk, hirtelen előkerült a fecskendő, az oltóanyag bekerült a szervezetbe, a kicsi hős üvöltött és elárulva érezte magát. „Ez a doktornénei az imént még mosolygott, akkor miért okozott fájdalmat nekem, s mi ez a tapasz a combomon? Hagyjatok engem békén!“ – ez az arckifejezés a retinámba égett egy életre.

Az alsó végtagjaim valahol Japánban bukkanhattak ki a talajból, ahogy mondani szokták: a földbe gyökerezett a lábam, a kislányom pedig a fülemtől 3,5 mm-re keservesen üvöltött. Nem torkaszakadtából, hanem annál sokkal jobban. Öt percnél tovább ez nem tartott, kimentünk a gyerekszoba bájával kialakított váróba, ahol tiszta peluska és a diszkrét szoptatósarokban teli cicike járt a bátorságért. Volt friss meleg anyatejecske bőven, Kinga pedig gyorsan el is aludt. Anyósom, mint mindig, most is mellettem volt, azt se tudta, hogy segítsen, és egy apró könnycsepp az ő sokat látott szemei sarkából is kiviláglott. Kinga elaludt, mi meg megkönnyebbültünk.

Így keltünk útra, gondoltuk, benézünk a közeli áruházba, mert be kellene cserélni egy ott vásárolt ruhadarabot és meg kellene beszélnünk a családunk ügyes-bajos dolgait. Egy jó kávé mellett a legjobb az ilyet megejteni, a plázában van pár kávéház, ki is választottuk az egyik legismertebb láncolat helyi képviseletét. A koffeinmentes latte nagyon finom volt, a témák pedig sorakoztak, a szánk egy pillanatra sem állt be. Közben felfedeztem, hogy a felszolgálók között van egy Down-szindrómás kislány és a pénztárgépnél egy megviselt arcú cigánylány áll. Mintha itt koncepció lenne az, hogy az elesetteket befogadják és esélyt adnak nekik. Ez határozottan tetszett, a kávéháznak lett nálam egy nagy jó pontja. Nem utoljára járok itt - ezt tudtam már akkor. Kinga szendézett. Gondoltam, ha felkel, a pláza babaszobájában kulturált körülmények mellett jöhet a rutin: pisis pelus lekerül, a popsikrém és az új pelus felkerül, a telt cici előkerül és a tejecske a pocakjába bekerül. Megintcsak kiszámítható a forgatókönyv.

Ezt követően még egy kicsit csavarogtunk, a kislány kémlelte a fényeket, bámulta az embereket, pontosabban az emberek állát és a tokáját a guruló kocsi mózeskosarának mélyéről. Nem mosolygott most, csak azt láttam, hogy fárad, egyre csak fárad... megint elaludt. Jöhetett a hazaút – busz és metró. Itthon vagyunk, hazaértünk! Hurrá!

Amikor már a teljes biztonságot sejtettük, hiszen az otthonunkban termettünk hirtelen, akkor kezdődött a valódi tortúra. Kingának valahogy semmi nem volt jó. Az én mindig mosolygós, általában csendes és csak okkal síró kislányom hörögve kezdett el ordítani. Hatalmas könnycseppeket ejtett és az orrocskája is egyre csak telt. Fektettem így, tartottam úgy, ringattam lassú és gyors ütemben, bepróbálkoztam a jobb cicivel, aztán bepróbálkoztam a bal cicivel, tuszkoltam azt a pici szájába, de semmi, azaz semmi nem jött össze. Konkrétan zéró. Ebből az állapotból még egy perc is felér az örökkévalósággal, az egy óra azonban maga a pokol. A kétórás kitartó és szívet-lelket tépázó sírás felfoghatatlanul fájt. Itt vagyok mellette, az anyja vagyok és nem tudok rajta segíteni, hiszen nem tudom, hogy mi a gondja – gondoltam. Elcsukló hangon, ügyelve arra, hogy ne feszüljön tovább a lélekhúr, csak találgatni tudtam: Biztos a hasa... Biztos a foga... Biztos a... Biztos a... Biztos a... Itt vagyok, az anyja vagyok és nem tudok rajta segíteni. Borzalmas érzés.

Ekkor hirtelen bevillant egy emlékfoszlány a gyermekkoromból: emlékszem, amikor Bundás kutyánk, aki egy tekintélyt parancsoló kuvasz volt, megkapta a kezem. Akár össze-vissza is cincálhatta volna, hiszen az ereje ehhez adott volt, de ő „csak” belémkapott, a figyelmeztetés jeleként. Én kiskamasz voltam akkor. Bundást újszülött korától szoptattuk és neveltük az Ida mamával, mivel az anyja az ellés közben elpusztult. Nagy kutyusként, méla pofával ő csak annyit tett, hogy beállt elém az ajtóba és a kérésem ellenére sem állt onnan el, hogy kimehessek. Erre én feltartottam a mutatóujjamat és nyomatékosabban kértem őt, hogy engedjen ki. Elkapta a karom. Az a kutya, akit csecsszopó kora óta pátyolgattam és nevelgettem. Csak az ijedtség volt nagy, a baj nem. Egy apró sebet ejtett rajtam. Az édesapám este azt mondta: „Ne csodálkozzunk, ma oltotta az ebet az orvos, ilyenkor sokkal érzékenyebb, bizalmat vesztett a kutyus.” Elaltatni az állatorvos szerint sem volt szükséges, hiszen ugyanolyan jámbor, mint azelőtt: ugyanúgy szeret engem, mint eddig, sőt, a lelkiismeretfurdalása miatt most napokig nem fog kibújni az odújából – vélekedett az állatorvos. Ez így is történt: sokáig szégyellte magát, majd amikor újra kiengedte őt a lelkiismerete az ólból, mindig az én társaságomat kereste. Bújt, nyaldosott és ha meglátott abban a bizonyos ajtóban, ahol az eset történt, szinte szalutálva állt félre. Ez a kiskamaszkori történet tanmesévé magasztosult bennem.

Kingám is megkapta az oltást, az anyukájaként pedig ahelyett, hogy hazavittem volna, hogy az egész napot ölelkezésre szánjuk a nagy ágyon, és ezerszer megdicsérjem őt, mennyire bátor volt, én „shoppingolni“ vittem. Kávézgattam, kabátot próbáltam, kirakatokat lestem, s közben az anyósommal anekdotáztam, igencsak „fontos“ dolgokat megvitatva közben. Egyszerűen a gyermekemnek ez sok volt.

Hazatérve nyilván nem volt már humora a játékhoz és a kedvenc dalocskái is inkább csak bosszantották, mintsem megnyugtatták volna. Tanultam és okultam az esetből. Nagy nehezen, miután az utolsó erejét is belepakolta a sírásba és minden elfogyott, ami a hangos tiltakozáshoz kell, elaludt. Anyósom elment, apa kulcsainak a csörgése felért egy megváltással. Higgadtsága és nyugalma pedig lélekgyolcs volt – nemcsak nekem, Kingának is. A baba felébredt az ajtónyitásra, de már nem sírt. A saját kis babanyelvén kipanaszkodta magát az apjának, de ezt már csak a háttérből hallottam, a zuhany hangja tompította a kislányom gügyögését.

Két dolgot tanultam meg egy életre: anyának lenni a világ legcsodálatosabb dolga, de disszonanciaként jelentkezik ezzel együtt az állandó lelkiismeretfurdalás érzése is. A gyermekem mellett bizony, vétek hibákat, melyeket feldolgozni és azokon átlendülni, embert próbáló feladat. A második tanulság pedig az, hogy a víz, ahogy a habtestemen csordogál, lemossa az elmúlt órák minden egyes kétségbeesett pillanatát a lelkemről. Amikor a csapot elzártam, minden elmúlt... a párom közben hatalmasakat kacag és a mókában immáron Kinga is partner. Kilépek a zuhany alól nedvesen és vizes hajjal és bekapcsolódok az önfeledt pillanatba. Az aggodalomnak és a feszültségnek már nyoma sincs, előkerülnek Kinga kedvenc gyermekdalai is, a kis hölgy a táplálkozásra is nyitottá válik újra. Kerekeket mosolyog, s csak úgy árad belőle az, hogy biztonságban érzi magát és apró kis téglákból újjáépítette magában a bizalom és a nyugalom erős várát. Jön az este, a kislányunk elszenderedik és én csak nézem és nézem órákon át, buzgón hálát adva Istennek, hogy ez a csodálatos kis lény életem része lehet.

Megosztás
Címkék