Amikor a kiscsikó oktatja a lovat
Ha a pozsonyi károlyfalui rendelőintézetben van dolgom, hazafelé jövet rendszeresen benézek a közeli Billába. Sokkal jobban szeretem ezt az üzletet, mint a mi lakótelepünkön lévőt, pedig az is ugyanehhez az üzletlánchoz tartozik. De Károlyfaluban mindig frissebb a gyümölcs és a zöldség, mindig hosszabb lejáratúak a csomagolt saláták, az eladók pedig összehasonlíthatatlanul kedvesebbek a mieinknél (hogy csak ezt a három dolgot mondjam). Így hát inkább cipekedem, de ha módomban áll, itt ejtem meg a bevásárlást. És ezzel a mi boltunkról is elmondtam a véleményemet.
Ja, nem is erről akartam szólni, habár mondanivalóm a Billával kapcsolatos. A károlyfaluival. A minap a kocsitárolóhoz közeledve észrevettem, pontosabban megint észleltem, hiszen ez szinte mindig így van, hogy az eresz alatt a három sor bevásárlókocsi közül a középső a leghosszabb, a két szélső pedig feltűnően rövid. Ezt a rejtélyt nem tudom megfejteni, több éve töröm rajta a fejem, de nem jutok a nyitjára. Szóval a középső sor már-már irritáló, ahogy gyűlnek benne a kocsik, a szélsők pedig szomorkodva várják, hogy végre őket is bővítsék ki. Előfordul, hogy néha majdnem egyforma hosszúak a kocsisorok, de a középső sor akkor is viszi a prímet, legalább két-három fejhosszal, na jó, pontosítok: néhány fogantyúval többet számlál az oldalsóknál. És amire befejezem a vásárlást, már egy egész lóhosszal vezet. A magam kocsiját természetesen a legrövidebb sorban leszem le, hogy valamennyire javítsak a világ rendjén.
Most már végre rátérek fő mondanivalómra. Látva a hosszú-hosszú középső kocsisort, onnan szándékoztam kivenni egyet a vásárláshoz. Egy fiatal nő rakta le éppen, és emelte ki belőle elég súlyos bevásárlószatyrát. Megrökönyödve nézett rám, amikor tudatosította, hogy rá várok. Meg is szólalt iziben: Magának nem elég a három kocsisor, pont erre vár, amelyikkel én bíbelődöm? Békítőleg, mosolyra húzott szájjal válaszoltam: nekem az az elvem, hogy mindig a leghosszabb sorból vigyem a bevásárlókocsit.
Ezen néhány másodpercig elgondolkozott, majd kijelentette, hogy ilyen elvről még sosem hallott. Azt feleltem neki: De, éppen most hallotta. Úgy látszik, erre nem talált megfelelő választ, mert szó nélkül indult útjára. Én meg benyomtam a zsetont, és kihúztam a kocsit a sorból. Csak néhány lépésre voltunk egymástól az ifjú nővel. Megfordult, és fennhangon pattogott: Na persze, a nyugdíjasok! Nekik mindig nagyon sürgős! Hova siet, a temetőbe? Szerettem volna megnyugtatni a heveskedő hölgyet (már ha az ilyen perszónát illethetünk a hölgy szóval), mondván: Először is, nincs ebben logika, amit mond. Mert én aztán sehova sem sietek! De nem hallgatott rám, tovább mondta a magáét. Most már a nyugdíjam volt a célpont. Nem tudom, honnan vette, de határozottan állította, hogy felvet a pénz, mert jó vastag összeget kapok nyugdíjként, és persze, azt el is kell költeni, hát csak tessék… bla… bla…
Mivel akkor már a táskáját a földre téve egy helyben topogott, teljesen közel mentem hozzá, és a szemébe mondtam: Nekem senki ne mondja meg, melyik kocsit vigyem a bevásárláshoz! Ami pedig a temetőt illeti, ilyen indulatos, felbőszült, már-már vadállati természettel hamarabb fog odakerülni, mint én. Sőt egyenesen a pokolba!
Látva, hogy nem teszem zsebre, amit mond, eloldalgott. Na, persze, a kiscsikó is behúzza a nyakát, ha a kanca rápirít. Én azért egy kicsit restelkedtem. Mert meglepődtem saját magamon: nem tudtam, hogy gonoszkodni is tudok.
