Alma a fán
Amikor november közepén még egészséges szép almától roskadozó fákat lát az ember a gyümölcsöskertben, akkor kérdések sokasága indul a fejében. Mert annyira természetellenesnek hat. Ilyenkor már hűtőházak, spájzok, vermek mélyén kellene pihennie a gyümölcsnek, vagy a boltokban várakozni a vevőkre. Szürreális világunkban azonban minden lehetséges, és mindenre van is magyarázat.
Könnyeivel küszködve meséli egy almáskert tulajdonosa, hogy az olcsó lengyel alma miatt ők idén nem tudták értékesíteni termésüket, ezért kénytelenek voltak az utolsó pillanatban Szedd magad és vidd ingyen! akciót hirdetni. Hogy ne vesszen kárba a termés.
Hogy neki mekkora kára keletkezett a nyakán maradt szebbnél szebb almából, az nem hangzik el. Csak annyi, hogy a veszteség hatalmas, hiszen csupán a tavaszi fagy elleni védekezés egy kisebb vagyonba került. És aztán jött az egész tavasszal, nyáron át való gondoskodás a gyümölcsfák egészségéről, a kártevők elleni méregdrága védekezés. S mikorra beérne a kemény munka gyümölcse, akkor meg nincs hol értékesíteni.
Az ingyen almára persze jöttek a népek mindenfelől. Volt, aki ládaszámra, mások zsákszámra vitték a hűvös helyen otthon is sokáig eltartható hibátlan portékát, a házipatika elmaradhatatlan kellékét, a téli megfázások egyik ellenszerét. Hogy aztán ki-ki mennyit dobott a becsületkasszába, az már más kérdés. Akinek egy csepp esze és érző szíve volt, az hagyott ott legalább néhány eurót… Az almáskert gazdája bízik abban, hogy azok, akik most eljöttek, hűek maradnak hozzájuk és a következő években is vesznek majd tőlük almát.
Még jó, hogy ezt mondta, és nem azt, hogy akkor jövő héten fogja a fejszét és egyenként vágja ki az összes fát. Hogy elég volt, torkig van, a tönkremenésnek és reménytelenségnek is van határa. Nem mondta, hogy felszántja és sóval szórja a be a helyét.
Talán abban bízik, hogy jövőre jobb lesz. Hogy ez az év mindenkinek sok szempontból megterhelő volt. Lesznek még szebb idők… Talán segítenek azok is, akik megtehetik.
Mi lehet ez előremenekülés útja? Mondjuk, a lokálpatriotizmus. Hogy megtanuljuk szeretni azt, ami a miénk. Azt vesszük, ami a tájainkon terem, ami ott készül. De jó lenne, ha nemcsak az emberek, de az intézmények, az iskolakonyhák is megbízható közeli helyekről szereznék be a zöldséget, a húst, a tojást, a konyhára valót. Milyen szép is lenne, ha a bolti akciós alma helyett, a Feri bácsiék kertjéből vásárolnánk almát… Még akkor is, ha az drágább. Vagy falusi bikavágásról, disznóölésből szerezhetnénk be a friss húst, aminek íze sokkal zamatosabb, mint a boltié. Sokan már most is tuti helyekről vesszük a mézet, a mákot, a diót. Sokszor olcsóbban, mint amennyibe a boltban kerül. Ezt ki kellene terjeszteni mindenre. A termelői piacok is ezt a célt szolgálják, amelyeket szerencsére egyre több régióban tartanak rendszeresen. Csak látogatójuk lehetne még több!
Ennél már csak az lenne szebb, ha a háztáji termelés újra felvirágozna. Erre azonban kicsi az esély, amikor sok helyütt, főleg a nemrég beköltözöttek, azt is szóvá teszik, a községi hivatalban sérelmezik, hogy a kakasok hajnalban kukorékolnak, a kutyák ugatnak és néha bizony trágyaszagot is érezni.
Mintha elfejtenék, hogy a falu igenis így fest, vagy legalábbis így van megírva a nagykönyvben. A tujafás, díszudvaros házak korában ez már persze nem trendi, de nagyon hasznos lehet.
Amit magunknak kitermelünk, felnevelünk, megteremtünk, az a miénk. Azért már nem kell a boltban pénzt adni. Nem mellesleg, a háztáji hús és zöldség, gyümölcs íze gyémánt kategóriás a bolti silány minőségű dömpingáru mellett. Egy gond van csak, munkával jár. Dolgozni kell mindennap, hol többet, hol kevesebbet. Gyomlálni, kapálni, etetni, trágyázni… Mióta világ a világ, mindig is ezt csinálták eleink. Mi vajon miért feledjük s tékozoljuk el az ősi örökséget?
