2019. április 7., 10:54

Államfői gondok

Egy államfőnek sokféle gondja-baja lehet. Nem egyszerű feladat egy állam élén állni, s méltóképpen képviselni azt. Nem is sikerül ez mindenkinek maradéktalanul.

Kiska gratulált
Fotó: DenníkN

Van, aki kimért, lassú mozgásával adja meg önmagának a tiszteletet, vagyis próbálja azt másokból kiváltani. Van, aki titkolózik, hogy találgatásokra késztesse a külvilágot: az állítólagos objektivitás mögé bújva rejtegeti, hogy nincs állásfoglalása. Nehogy rájöjjenek, mire gondol. Szóval akad különböző megnyilvánulási forma.

Akad olyan is, aki megcsillant egy lehetőséget, rágódjon azon a világ,

s ez igencsak jó eszköz arra, hogy elterelje a figyelmet a tyúkszeméről. Később majd részleteket adagol a titokból, lehessen tovább találgatni.

Az igazság órája azért előbb-utóbb utolér mindenkit.

Például a mostani államfőnk is csak előjött a farbával, mármint pártalapítási szándékával, erre már a választók várható szimpátia-arányát is megjósolták – csak ugye nem ő az egyetlen, aki tarolni szeretne.

Egyéb furcsaság is akad. Az egyik az, hogy utóda az elnöki székben pont Kiskát jelölte meg példaképének: Čaputová remélhetőleg tudja, miért, bár azt talán kevésbé, hogy ez miféle kóbor gondolatot kelt. Ráadásul győzelmét az a Verhofstadt üdvözölte zajosan, aki a neoliberálisok nagymenője, s akit az EU-parlamentben hisztériás kirohanásairól ismerhetünk.

Ezek a neoliberális nézet-egybeesések egyébként is gyanúsak. Például arról hallani, hogy Kiska a homoszexuálisok gyermek-adopciójának a híve. Egy fölmérés szerint Szlovákiában ezt a lakosság majd háromnegyede ellenzi, s alig 4 százaléka igenli egyértelműen.

Ehhez fűzték a kommentárt, miszerint jó volna a lakosság véleményére is tekintettel lenni. Mintha ez egyáltalán tényező volna a politikusok számára. Ilyen csak akkor szokott előfordulni, amikor ég a ház, és sürgősen szavazatokat igyekeznek begyűjteni. Ám a neoliberálisoknak más a taktikájuk: csak mondják a magukét, és ha a választók mást mondanak, akkor lepopulistázzák, lefasisztázzák, bármi szélsőségesnek elmondják, legújabban EU-ellenesnek is, s ez rosszabb, mint annak idején a szovjetellenesség vádja.

A szegény választópolgár pedig azt sem tudja szégyenében, fiú-e, vagy lány.

Ilyenkor az államfő jobban teszi, ha nem szól semmit. Akkor nem hibázhat. Hacsak nem kell valami nyomásnak eleget tennie, s jobbra vagy balra mutatni. Például bizonyos eszmék ügyében. Vagy holmi jogok firtatása érdekében. A „jótevők” ugyanis ránk testálnának bármiféle jogot, amivel nem is tudjuk, mihez kezdjünk.

Gyakori az olyan „jog”, amely mások jogaiba gázol.

De ha nekem jó, neked mi közöd hozzá, ugyebár. Persze akad, aki elgondolkodik ezen, sőt jónak tartja, mert nem veszi észre, hogy csalafinta módon szelektíven tárták eléje a dolgokat: legyen több joguk a szegény elnyomottaknak, akiket a társadalom hajlamos kinézni.

De arról már nincs szó, az érintett miért szegény, vajon nem önhibájából-e, vagy csak úgy, mert valaki azt mondta. Így lett rengeteg szegény migráns, rengeteg szegény palesztin, meg szegény elnyomott homoszexuális. Ezért is – az előbbi példát folytatva – az egynemű pároknak jogot akarnak adni a gyerekadoptálásra. Ám a gyerek jogai kit érdekelnek? Mert annak joga van anyára és apára. Az egynemű szülők léte ellentmond a természet törvényeinek is – nem nehéz erre rájönni.

De a „jog” lehetősége, úgy tűnik, fölülír mindent.

Aki manapság politikai pártot kíván alapítani, vagy mini pártként többségre pályázik, ezzel is szembesülhet. Na meg sok mással. Szlovákia sajnálatos módon politikai szempontból eléggé zavaros, sőt éretlen ország,

itt mindig mások rovására akarnak érvényesülni, nem saját kvalitásaikkal.

Jönnek-mennek a pártok, többnyire egy vezérhez fűződnek, s a vezérükkel együtt el is tűnnek. Nincs kontinuitás, amelyre alapozni lehetne. Csak jelszavak vannak, szépen hangzó, üres szólamok.

Meglovagolják az aktuális divatot – csakhogy a divat idényfüggő, nem mutat a jövőbe.

Itt van például ez a női emancipáció is, amit előszeretettel egyenlőségnek értenek. Holott a férfi és a nő nem egyenlő, hála istennek. Sőt: ennek nem csak külső szexuális jelei vannak, hanem fiziológiailag és lélektanilag is különböznek. Úgyhogy nehéz megérteni, miért akarják őket azonosítani. Emancipálni csak bizonyos mértékig lehet: ha annyira egyenlők volnának, a sportban is közösen versenyeznének, nem külön. Ugyanazért a teljesítményért persze ugyanaz a megítélés jár, de azt azért talán senki sem várja, hogy nehéz fizikai munkát nők is vállaljanak. Politikailag viszont az emancipáció jól mutat.

Az előbbi példát folytatva: a gyermeknevelésről a pszichológusok mindig azt állították, hogy fontos, ha a gyereknek apja is van, meg anyja, mivel különbözően hatnak a gyerekre, s ez pozitív, így valósul meg a kiegyensúlyozott nevelés. Ezt akarják most a neoliberális áleszmék és az úgynevezett korrektség nevében megváltoztatni.

De lehet-e ennek a természet törvényeit alárendelni?

Talány, ebből miért csinálnak politikát, mert hiszen nem politikai kérdés az, hanem pedagógiai. Csak éppen „jó” érvként használják a demokráciára és haladásra hivatkozva. S ez még nem minden. A már-már beteges változás iránti igény fölkeltése veszélyes lehet (még a nevelésben is). Többnyire szinte mindent meg akarnának változtatni a haladásra hivatkozva anélkül, hogy számba vegyék, mit jelent az, s milyen következményekkel jár.

A szakembereket pedig nem kérdezik meg, ugyan minek, a politikus jobban tudja.

Számára a szép szlogen fontos: a másság, s változtatni mindenáron, csalóka jelzőket is társít hozzá (demokrácia, igazságosság, haladás, jólét, blabla), szinte bármit, amiből a divat szerint hazafias visszajelzést lehetne kapni. A múltat pedig felejtsük el, gyermekeinket is, létünk éltetőit, jelképeinket is, nemzetünket, inkább mással foglalkozzunk, az Európai Egyesült Államokkal például. Nem tudják ugyan, mindez mit tartalmaz, de annyira odavannak a haladásért, a másságért, hogy minden jó föltételének nevezik ki.

Ilyen előjellel új pártot alapítani, vagy akár egy nem régen alapított törpepárttal miniszterelnöki székre pályázni túlzásnak tűnik. De mikor mindenki jobban tudja! Ideiglenesen sikert hozhat ez – de az élet nem forradalom, az élet kontinuitás. A kifogás, hogy más időben élünk, s ahhoz kell alkalmazkodni, előbb-utóbb visszájára fordul. S amilyen gyorsuló időben élünk, fönnáll a veszély, hogy egyszer aztán mégis késő lesz, s visszafordíthatatlan a meggondolatlan előrerohanás.

Magyarán: több bölcsesség szükségeltetik a világ dolgainak intézéséhez, nem elég az új (vagy annak tartott) eszmék abszolutizálása.

Hagyományainkat is tiszteletben kell tartani.

Úgy szaporodnak mifelénk az új pártok, mint a gaz, mindegyik paradicsomot ígér, mert minden, ami már van, szerintük rossz. Nem könnyű ilyen labirintusban értelmes utat találni. Bár a vak tyúk, ugye… Szóval nem irigylem sem a leköszönő, sem az új államfőt.

Olyan gondok elé néznek, amelyekről talán nem is tudatosítják, hogy vannak.

Mert azokat is aligha látják, amelyeket maguk fabrikálnak.

Megosztás

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.