Alkalmazkodni

Nem csak a magukat mentornak tartó államok, politikusok, aktivisták jellemzője ez, amivel anarchikus állapotokat idéznek elő. Egyszerűen túl sok lett abból, ami összeférhetetlen.

Ha mindez egymás mellett és független lenne, világosan meghatározott határokkal, akkor is sok gondot okozhatna egymásnak, bár úgy-ahogy meg tudnának férni, mert nem köphetnének egymás fazekába. De összezárva képtelenek az együttélésre. Sánta hasonlattal élve: életünk partnerét úgy választjuk (választjuk! amennyiben nem kényszerházasságról van szó), hogy megegyezni tudjunk vele. Ha ez nem sikerül, elválunk. Nem föltétlenül jó az, de optimális megoldás lehet, ha túl eltérőnek bizonyulunk.

Az elmérgesedett párkapcsolat olyan, mint a no-go zóna – bár ez utóbbi bizonyára rosszabb. Itt Európában a szabad párkapcsolatot, meg a szabad válás lehetőségét már (úgy-ahogy) megteremtettük, ám a no-go zónákat képtelenek vagyunk kezelni. Nem tudjuk megoldani, ami itt az európai városokban kialakult. Képtelenek vagyunk e problémával megbirkózni, mivel az érvényes szabályok, törvények, sőt emberjogi elvárások, követelmények ezt nem teszik lehetővé: jogrendszerünk nem ilyen helyzetre alakult ki.

Hiába tagadná bárki, tény, hogy a keresztény és a muzulmán hit, kultúra, hagyomány, szokás stb. lényegesen eltér egymástól, közös nevezőre nem hozható, még erőszakot alkalmazva sem. Túl nagyok a különbségek, és semmi jel nem utal arra, hogy ez áthidalható volna (belátható időn belül már végképp nem) – annál inkább, hogy a célok is diametrálisan eltérnek. Sokkal inkább az agresszívabb fél érvényesül, aki pedig toleranciára törekedne, az alul marad.

Nem új dolog ez. Migráció mindig is volt – csak persze nem ilyen tömegesen (a népvándorlás nem ebbe a kategóriába tartozik, az egy teljesen más eset). Politikai okokból a XX. században (is) sokan emigráltak – de azok igyekeztek integrálódni, alkalmazkodni a befogadó ország szokásaihoz, az általa nyújtott lehetőségekhez mérten. Az, hogy megtartani igyekeztek nemzetiségüket, ápolni magukkal hozott kultúrájukat nem azt jelentette, hogy ignorálták volna a befogadó ország törvényeit, elvárásait.

Igen ám, de a gond azzal, hogy a keresztény és muzulmán értékeket nem lehet összeegyeztetni, mivel annyira eltérőek, már csak következmény. Vagy inkább eszköz, amivel a valós érdek megvalósítása érdekében visszaélnek. Arra az összeférhetetlenségre gondolok, amely a neoliberális és konzervatív szemlélet között feszül, amely – pars pro toto – az ún. „Európai Egyesült Államok” és a nemzetek Európája között dúl.

A háttérben – mi más – anyagi érdek lapul, amit mindenféle bájcsevejjel igyekeznek elfogadhatónak föltüntetni. Az történik, hogy ahol a neoliberálisok szemlélete érvényesül, ott a keresztény-muzulmán ellentétekből fakadó problémákat igyekeznek a szőnyeg alá söpörni, s aki mégis szóvá teszi, azt mindenféle negatív jelzővel látják el. És minden követ megmozgatnak, hogy a klasszikus konzervatív elemeket megkérdőjelezzék, ellehetetlenítsék, a legalantasabb eszközöket is bevetik, csakhogy több szóhoz és nagyobb befolyáshoz, hatalomhoz jussanak, miközben elsőrendű fegyverként szánalmas figurákat fölhasználva a hazugságot, féligazságot, lincselésre buzdító tömeghisztériát vetik be. S mindezt demokratikusnak hazudják.

Az eredmény: az ellentétek még súlyosabbak, az árkok még mélyebbek lesznek, a tolerancia nevében épp a toleranciát fejezik le. Az ilyenből nem születhet egyetértés, megértés, béke. Igazából póthadszíntéren folyik az ellentét, nem csak Szíriában: a neoliberális – konzervatív ellentét is a migrációs problémában testesül meg.

Egy ilyen jól ismert „migráns” volt hazánkfia, Márai Sándor. Már fiatal korában sokat tartózkodott külföldön. Rónay László a róla írt monográfiában a következőket írja ezzel kapcsolatban: „Márai 1925-től 1927-ig tartózkodott Párizsban. Ahogy írta: „kultúrák között” szemlélődött, olyan közösségben, amelynek semmi affinitása sem volt azzal a 40 ezer magyarral, akik az első világháború után próbáltak szerencsét a francia fővárosban, de csak néhányan érvényesültek közülük, mert képtelenek voltak beilleszkedni. Ami a magyarok számára fontos volt, azt a franciák nem is értették…”

Vegyük figyelembe: ez a múlt század első harmadában volt. Márainak kassai értelmiségiként s jellegzetes világpolgárként nem esett különösen nehezére, hogy idegenek (értsd: nem magyarok) között érvényesülni tudjon. De fölfigyel arra, ami másoknak nehezére esett. Nemcsak a bevándorlóknak, hanem a befogadó ország lakóinak is.

A mai migráció-hullámmal összevetve két lényeges különbség észlelhető: az egyik az, hogy akkor nem egy hasonlíthatatlanul más világból jöttek, hiszen európaiak és keresztények voltak, a francia őslakosnak a kereszt ugyanazt jelentette, mint a magyar bevándorlónak. A másik különbség: a bevándorlók beilleszkedni igyekeztek – s itt az igyekezeten van a hangsúly, nem annak sikerén, ezért no-go zónák sem alakulhattak ki.

S történt mindez egy világban, amely nem volt annyira divergens, nem volt annyira polarizált, mint a mai. Egy világban, amely a toleranciát kétoldalú erényként fogta föl, ahol a jövevény tudta, hogy csak úgy tud érvényesülni, ha a befogadó világ szabályait, értékeit elfogadja. És csak olyan értéket tud a jövevény is továbbítani, amely a befogadók számára is értéket képvisel.

Ha ez nem így működik, manapság máris idegengyűlöletről, xenofóbiáról, fasizmusról beszélnek. Sajnos egyoldalúan. Miért csak a befogadó közegtől várják el a toleranciát? Nem volna bölcsebb, ha mindenki a szülőföldjén, saját értékei között maradna, ott becsülné meg szomszédját, a világot, minden másságot? Így a tolerancia is egészségesebben, hatékonyabban érvényesülhetne.

Úgy tűnik, itt Európában (is) vannak, akiknek az ilyet teljesen fölöslegesen magyaráznánk. Mintha egy inkubátorban élnének, a külső világtól teljesen elzárva, csak a szükséges tápot kapják: hivatkozást a természetes jószívűségre és segítőkészségre, az egyoldalúan értelmezett toleranciára. Pedig mondjuk az ENSZ főtitkáráról föltételezné az ember, hogy tudja, mi a dörgés. Bár mintha mégsem: nehéz megérteni, miért állította, hogy a migráció fölöttébb hasznos társadalmi jelenség. Vajon miért látnak ezekben a migránsokban amolyan tenyészbikákat, akik majd följavítják Európa lemaradó natalitását?

Az sem világos, hogyan járulnak hozzá ezek a túlnyomórészt képzetlen migránsok, akik ráadásul nem sok szorgalmat tanúsítanak, a gazdaság fejlődéséhez.

Matematikailag talán stimmelne a dolog, de ahhoz az integrációjuknak is stimmelnie kéne, márpedig nem azt tapasztaljuk. Ők csak követelőznek. A neoliberális szemlélet meg úgy tesz, mintha a muzulmán közösség teljes mértékben békeszerető és toleráns volna. Pedig sajnos nem, különben nem döntenék le lépten-nyomon a kereszteket, nem támadnának – európai észjárás szerint teljesen érthetetlenül és értelmetlenül – Allah nevében késsel, autóval, robbanószerrel, gépfegyverrel, bármivel.

Az is értelmezhetetlen, miért tesznek egyes európai politikusok úgy, mintha nem történt volna semmi. És egyáltalán: hogy lehet, hogy egy ország (ha csak egy, de több!) befogad menekültként egyéneket, akikről fogalma sincs, kicsoda, micsoda. Még a nevük, azonosságuk, koruk sem világos, nemi orientációjukat megállapítani pedig tilos – de azért, mert más a bőrük, igaznak fogadnak el tőlük bármi állítást.

Ez nem rasszizmus?

Ha ön, tisztelt európai őslakos, kételkedik ebben, tegyen próbát: menjen el papírok nélkül mondjuk Németországba, s nem is kell hazudnia, csak mondja el, hogy kisebbségként elnyomják, politikailag üldözik, ráadásul nevetséges a nyugdíja (Ausztriában újabban 30 ledolgozott év után 1200 € lesz a minimális nyugdíj, hangsúlyozom: 30 ledolgozott év után!). Még azt is hozzáteheti, hogy el szeretné venni a szeretőjét második feleségként, csak emiatt is diszkriminálják, mivel a hazai törvények ezt nem teszik lehetővé.

Szóval csináljon olyat, ami a német társadalom számára idegen, de állítsa be úgy, hogy az az ön kultúrájának része, tolerálják tehát, mindezért pedig adjon a német állam jobb nyugdíjat, lakást, minden szociális előnyt, amit egy bennszülött is kap – ha pedig nem adják meg, kezdjen el kiabálni, micsoda rasszizmus ez, hogy nem adják meg fehér bőre miatt. Mit gondol, hölgyem, uram, mi lenne ebből?

Az alkalmazkodást, erős a gyanúm, némileg félreértelmezik. Kölcsönösen türelmet gyakorolni fontos, igen, de alkalmazkodni elsősorban a jövevénynek kell. Sajnos nem így van, s nehezen érthető, miért Európa rovására történik ez.