Áldott adventet
Nyár volt, amikor utoljára látta drágaságait. Egy egész hetet töltöttek együtt sok nevetéssel, barangolással, még arra is rávették, hogy hegynek felfelé kerekezzen. Bevállalós nagyi, mondják rá gyakran az unokák, mert a móka kedvéért szinte bármibe belemegy.
Mostanában többet aggodalmaskodik, mint máskor. Mintha még jobban féltené fiát, menyét és a két kisiskolás unokát. Még jó, hogy számítógépen és telefonon is napi kapcsolatban vannak.
Azt el tudta fogadni, hogy öregségére egyedül marad, de az már keményebb dió, hogy ilyen sokáig nem ölelheti át őket… Nagyon tud hiányozni a bújás, a csiklandozás, az esti „mamamese”. Túl hosszú ez a böjt…
Pedig amúgy aktív hatvanas nyugdíjas még. Nem várja otthon ölbe tett kézzel a nyugdíjat, bedolgozgat ide-oda, ahol még igényt tartanak sok évtizedes tapasztalatára. Élvezi, hogy van feladata, sosem volt az fajta, akinek a házimunka elég lett volna a kiteljesedéshez. Sütni is csak vénségére tanult meg, az unokák kedvéért. Most már egész jól megy neki, akárcsak az angol nyelv, amit akkor kezdett el tanulni, mikor nyugdíjba ment. Szívbéli barátnőjével gyakran tesznek nagy sétákat a környéken. Imádja a színházat és a zenét is, de mostanában ilyenfajta élvezetben sajna nem lehetett része.
Tudatosan készült azt aktív öregkorra, s ez meg is látszik rajta. Stramm kis nőnek nevezte múltkor egy jóképű férfi… Most viszont úgy érzi, mintha bezárták volna. Rendületlenül végzi a jógagyakorlatait, de gondolatai el-elkalandoznak.
Az évnek ebben az időszakában amúgy is sokkal inkább befelé fordul. Ezek a fénytelen napok minden évben kicsit lehangolják, legszívesebben medve üzemmódba helyezné magát, aludna február végéig. Készülődni kell, súgja a belső hang. Ünneplőbe kell öltöztetni a szívet! Takarítani kell! Nemcsak a lakást, de a lélek rejtett bugyrait is.
Jöhet a lassított menet, ideje elővenni József Attilát, Adyt és a többi nagyot. Akik megírták, akik elmondták, helyettünk. Meg kell gyújtani a gyertyákat, és azt a kis lángot belül is szítani kell.
Készülődni kell. Négy hét adatott rá. Se több, se kevesebb. Ha lekéssük, pótolni nem lehet…
Csak lassan, komótosan. Nincs rohanás. Hova is sietne? Modern nagyi ő, már mindent megrendelt interneten, amit akart. Szokás szerint nem vitte túlzásba. Nem a pénzt sajnálja, hanem a felesleges pazarlást. Inkább élményt szeretne adni… Ha lesz kinek.
A konyhában hamarosan elszabadulnak az illatok, vanília, fahéj, citrom narancs. Lesz itt illatorgia, s csak úgy száll a liszt. Megsüti a mákos és diós kalácsot is, a dédi receptje szerint. Habár fényévnyi távolságra lesz attól, ahogy az édesanyja és nagynagyja sütötte. De az unokák szeretik…
Ha nem tudnak jönni a gyerekek, akkor csak fél adagot süt mindenből. Annak a felét is odaadja a barátnőjének. Ha nem tudnak jönni, akkor ünnepi vacsorára is meghívja…
Lehet, hogy idén nem tudnak eljönni? Sosem volt még egyedül a legszentebb estén. Magának díszítsen fát? Kinek süsse meg a fagyasztóban várakozó pontyot és csukát, amit egy halász barátjától kapott? Milyen ünnep lesz ez, gyerekzsivaj nélkül? Kinek csilingeljen az angyalka?
Nem szeretne egyedül lenni. De nem rajta múlik. A fia azt telefonálta, ha megoldható, leteszteltetik magukat és legalább egy-két napra elugranak. De semmit nem ígér. Jobb a biztonság, a mami egészsége. Munkájuk révén naponta sok-sok emberrel kerülnek kapcsolatba, az ördög nem alszik…
Elkészült a csodálatosan szép koszorú, és meggyújtja rajta az első gyertyát. Nagyot sóhajt, kéri a Jóistent, segítse meg az emberiséget ebben a nagy küzdelmében, ha lehetséges, tegyen csodát. Mikor, ha nem most a nagy csendesség idején, amikor mindannyian valakire várunk?
