2024. november 29., 08:45

Aknamezők

Véget ért a szabadság, augusztus 31-én éppen hazafelé tartva, a balatoni kompon ért bennünket a megdöbbentő hír, hogy meghalt Diana hercegnő. Ennek már huszonhét éve, de azóta is gyakran eszembe jut, mennyit küzdött „a népek hercegnője” a taposóaknák használata ellen. A világsajtót bejárták a róla készült fotók, amelyeken sisakot viselve lépked egy angolai aknamezőn, vagy leszakadt végtagú kisgyerekeket próbál vigasztalni. Diana hercegnő a béke és a szeretet követe volt.

És most, huszonhét év után, amikor 160 országban tiltják a taposóaknák gyártását, azok használatát, a szellemi képességeiben megkérdőjelezhető ember, aki valamilyen végzetes „tévedés” folytán az USA – hál´ istennek hamarosan leköszönő – elnöke, utolsókat rúgva, nagylelkűen odaajándékoz Ukrajnának más fegyverekkel együtt egy csomó gyalogsági aknát. Talán adventi ajándékként Európának.

Mi ez a ballisztikus, nagy hatótávolságú rakétákhoz képest, kérdezhetnénk, amelyek gyárkémény nagyságúak, és egy kisvárost képesek elpusztítani? Mi ez ahhoz képest, hogy Moszkva már a nyugati országokat fenyegeti, ha azok nem térnek észhez?

Mi ez ahhoz képest, hogy esetleg valamelyik őrült, felelőtlen politikus addig uszít, amíg egyszer csak elfogy a türelem, valamelyik fél megnyomja a piros gombot, és ránk szakad az ég? A taposóakna „csak” egy-két katonát szaggat szét, ha gyanútlanul rálép.

És mégis, van ebben az alattomos fegyverben valami jelképes. A szimbolikája éppen abban rejlik, hogy alattomos. Megtestesíti mindazt az alattomos háborús pszichózist, amely eluralta az amerikai „mélyállamot” (s vele együtt Európa gyáva politikusait is), amellyel félőrült fickók akarják „elrendezni” a világ dolgait. A világnak azokon a tájain, amelyekhez normális körülmények között nem kéne hogy bármi közük legyen. Legfeljebb turistaként.

Mennyivel élhetőbb lenne a világ nélkülük és az agybajos terveik nélkül!

Szűk két hónap van hátra, hogy Donald Trump átvegye hivatalát, és az USA negyvenhetedik elnöke legyen. De micsoda két hónap lesz az! Számolhatjuk a napokat, szorongva várhatjuk, hogy végre január huszadika legyen. Elemezhetjük, meg merik-e lépni valamelyik oldalon a jóvátehetetlent. Rá akarnak-e terelni bennünket az aknamezőre?

Valamivel több mint ezer napja még azzal kezdődött „a mi háborúnk”, hogy dobozokba csomagoltuk a tartós élelmiszert, a gyógyszert, a takarót, a játékokat, majd arról szóltak a hírek, hogy katonai sisakokat küldjünk Ukrajnának. Aztán jöttek a lövegek, majd a harckocsik, végül a repülők és a rakéták.

Ám míg a gyalogságiakat be lehet tiltani (bár az erről szóló egyezményt nem írta alá sem az USA, sem Oroszország, sem Kína), a politikai taposóaknák betiltását nem lehet kikényszeríteni. Alattomosan rakják le őket folyamatosan tájainkon is. Miközben legfelsőbb kormányszinten egyre jobbak a magyar–szlovák kapcsolatok, a széthullóban levő Szlovák Nemzeti Párt kulturális minisztériumában olyan nyelvtörvény-szigorításon dolgoznak, amely senkinek sem áll az érdekében. Pár hónapja még Danko kapitány a tatabányai turulszobor tövéből üzente, Budapestre megy, közölni Orbán Viktorral, hogy „nem mindenki bolondult meg Szlovákiában”.

Ennyit a barátságról, amelyet képes felülírni a párt pillanatnyi támogatottsága. S ennyit a szavahihetőségről.

Kijevben az oktatási törvénybe azt tervezik belefoglalni, hogy a magyar iskolák folyosóin, a tanáriban, az étteremben (s talán a mosdóban) sem szabad magyarul, csak ukránul beszélni. Ami senkinek sem válik hasznára.

A kisebbségnek azért nem, mert csorbítja a jogait, a többségnek pedig azért nem, mert utálat tárgya lesz a kisebbség részéről.

Diplomáciai szinten bedobják a mosolyt, az életben lerakják a taposóaknát. Egy olyan országban, amely az Európai Unió tagja akar lenni, és Brüsszel, míg a többieket előszobáztatja, ezt a kisebbségi jogokat lábbal tipró országot „demokratikusnak” tartja.

A Kijevnek küldött amerikai taposóaknák semmit sem fognak megoldani, legfeljebb több orosz gyalogos hal meg, ám ez a háború kimenetelére nem lesz hajszálnyi hatással sem.

De egyszer ez a háború is véget ér, és a két szomszédnak, egykor testvérnépnek továbbra is egymás mellett kell élnie. A távolról küldött fegyverek csak arra jók, hogy még többen haljanak meg, és még erősebbé váljon az egymás elleni gyűlölet.

A taposóaknák és a „demokratikus” taposóaknák csupán egy célt szolgálnak: fenntartani a feszültséget az egész térségben, akár lesz valamikor békekötés, akár nem. Akár kiegyeznek egymással a közép-európai népek, felismerve, mi a közös érdekük, akár nem. Mert a „mélyállamnak” (amelyet január huszadikán, reméljük, kissé kitakarít az új elnök) az az érdeke, hogy ne legyen kiegyezés és barátság. Csak feszültség, puskaporos hangulat, értelmetlen gyűlölködés. Mert ahol káosz van, ott lehet uralkodni. Mi pedig, „hála” az európai uniós vezetők és néhány nyugat-európai vezető politikus „éleslátásának”, kénytelenek vagyunk viselni a következményeket.

Megjelent a Magyar7 2024/48. számában.

Lapajánló