Akit a nyomda füstje megcsapott…
Az Ünnepi Könyvhét sátrai közt bóklászva eszembe jutott első munkahelyem: egy ma már nem létező könyvkiadó magyar szerkesztősége. Akkor még elképzelhetetlennek tűnt számunkra, könyvszerkesztők számára is az e-könyvek térhódítása, az igazság az, hogy ezekről a csodabogarakról még nem is nagyon hallottunk.
Nem is hallhattunk, hiszen számítógépnek akkor még híre se nagyon volt tájainkon. A szerzők a jó öreg mechanikus írógépük, majd később, a rendszerváltás táján a nagyobb teherbírású robusztus elektromos Robotron írógépek – billentyűit verve varázsoltak betűket, azokból meg szavakat és mondatokat az írógépbe befűzött papírlapokra, a legtöbbször indigó – hivatalos nevén stencil papír – és hártyapapír segítségével több példányban. Ha netalán elveszne a kézirat valahol a kiadó útvesztőjében, legyen valahol egy másolat az íróasztal fiókjában.
A szerkesztők meg a nyelvi szerkesztők, egyenesen a kézirat papírlapjain javították a szöveget furmányos lektori jelek segítségével, amelyeket csak a beavatottak ismertek. Akkoriban egy könyv három korrektúrán is keresztülment, nem úgy, mint manapság.
Akkoriban a legutolsó korrektúrát egyenesen a nyomdában végezték a szerkesztők. Amint a hatalmas nyomdagépről legördültek az első nyomdai ívek, a szerkesztő még egyszer – utoljára – átfutotta azokat, hogy az árgus szemek a többszöri ellenőrzés ellenére nem hagytak-e valamilyen szarvashibát a szövegben. Kis hibára, ilyenkor már nem adtunk. A nyomás azonban csak azt követően indult meg, hogy a szerkesztő aláírta az első íveket, és aláírásával igazolta, indulhat a nagyüzem. Mi tagadás, ilyenkor egy kicsit teremtőnek éreztük magunkat mi, szerkesztők: elindítottuk a könyv megszületését.
A könyvét, amely kézbe fogható. A nyomdagépről legördülő ívekből könyvalakká varázsolt kötetet jó volt megtapogatni, végigsimítani a borítólapját, kihajlítani a borítólap behajtott részét, és elolvasni rajta a fülszöveget, végigpörgetni a könyv lapjait, és orrunkba szívni a frissen nyomott könyvlapok sajátos és semmihez sem hasonlítható illatát… Na igen, akit a nyomda füstje egyszer megcsapott, az nehezen tudja magát elképzelni az e-könyvek világában.
A magyar fővárosban 1929-től – idén 93. alkalommal – évente néhány napig a könyveké a főszerep, Budapest a könyvhét székhelye is egyben. A hagyományos programok mellett kísérőprogramokkal igyekeznek a szervezők a könyvekre irányítani a figyelmet, az irodalomszeretők tudomást szerezhetnek a könyvújdonságokról, a könyvhét egyik fénypontját pedig a szerzők dedikálásai jelentik, amelyek során alkalom nyílik a szerzőkkel való kötetlen beszélgetésekre is.
De hogyan fogunk beszélgetni majd az e-könyvekről, ha már nem lesznek nyomtatott könyvek. Ha nem tudjuk kézbe venni, nem tudunk belelapozni majd, csak képletesen. Szeretnék bízni abban, hogy erre még sokáig nem kerül sor. Addig is legalább minden évben egyszer örülhetünk a könyvnek nevezett szellemi értékek fesztiváljának, amelynek a neve sem nyilván véletlenül ünnepi. Egy könyv megszületése ugyanis nem mindennapi esemény, mindig ünnep.
