Akiket az osztályban felejtett tornacipő szaga megcsapott

Ismerős, amikor reggel otthon panaszkodik a nagyfiú, hogy nem akar iskolába menni? Erre rászól az anyukája, hogy muszáj kisfiam, hiszen te vagy ott az igazgató! Ez csak egy ősrégi vicc, ilyesmi még a télen is rövidnadrágos tanáremberrel sem fordulhat elő. Pedig ezen a pályán a kereseti lehetőség még mindig elég jól elmarad az átlagbértől, ráadásul a sok zabolátlan gyerek gyakran idegesítő, kimerítő is lehet. És mégis…

Akkor miért szeretik mégis sokan ezt a hivatást? Mert olyan tiszta, hangzik a meglepő válasz.

Tiszta? Igen, tiszta, mivel a gyermek lelkivilága még nem piszkolódott be az életút porától. Olyan, mint a tengerfenékből felhozott igazgyöngy, nem igényel különleges megmunkálást, némi csiszolást követően természetes állapotában pompázik. Nem is szabad túlcsiszolni, vigyázni kell az eredeti szépség megőrzésére itt is, amott is.

Aztán azért is tiszta a tanítás folyamata, mert a tanár ismer és szívesen átad érdekes dolgokat, olyanokat, amiket a gyerek még nem ismer, amiket a makulátlan lélek kíváncsian befogad. Megtanít betűvetésre, bukfencezésre, olvasásra, számolásra, gondolkodásra, érvelésre, a tudás alapjaira. Ezek bonyolultabb formáinál már néhányan lemaradnak, úgy érzik, nincs rá, soha nem is lesz rá szükségük. Érthető! Mégse mondjunk le elhamarkodottan senkiről!

Valahol Európában történt, olyan helyen, ahol egy anyagilag és társadalmilag is megbecsült tanár minden tanítási napot, minden tanórát azzal kezdett, hogy valamennyi diákját valamiért mindig dicséretben részesítette.

Ha másért nem tudta, hát a divatos öltözéke vagy a hajviselete, a sportteljesítménye, a hangja, a készséges magatartása vagy az élet valamilyen területén való jártassága miatt; például naponta megöntözte a virágokat az osztályban, kiváló hetesi munkát végzett, rendszerető és figyelmes volt stb. Lényeg a dicséret! A diákok ezt azzal hálálták meg, hogy egymást túlszárnyalva vágytak az elismerésre, mindent megtettek azért, hogy kivívják a tanári dicsérő szót! Osztályelső mindenki mindenben nem lehet.

Persze, ez nagyon szépen hangzik, de talán egyszer elérünk mi is arra a szintre, hogy a tanári pálya elismerést vált ki minden tekintetben.

És akkor biztos, hogy a pedagógusaink nem fognak fukarkodni a diákokat elismerő szavakkal! A magyar iskolákban tanítóknak a Felvidéken még nehezebb dolguk van, mert egzisztenciális kérdéssé vált a gyerekekért folytatott „harc”.

Ma már sajnos közel sem természetes dolog, hogy a magyar szülők a magyar gyerekeiket magyar iskolába járassák! Piackutatóként keresik a szülők többletet, miben tud esetleg mást nyújtani a másik intézmény, miközben megfeledkeznek arról, hogy a magyar iskolában a többletet az anyanyelv, a magyar irodalom és a magyar kultúra jelenti!

Fura módon kell idén ünnepelniük a pedagógusoknak. Diákok és kollégák nélkül. Elesnek még attól a szál virágtól is, amit ilyenkor szoktak kapni a gyerekektől. De lehet, hogy most valami pozitív irányban fog megváltozni a tanár-diák kapcsolatban.

A tanár a kényszerűségből bevezetett online oktatási formával virtuálisan most osztályokat fogad be az otthonába. Most a képernyőn át láthatják őt a gyerekek rövidnadrágban és egy szál pólóban, szalámis zsemléjét majszolva oktatás közben, esetleg kócosan. És ő se szól rá a diákjára, ha az tanulás közben felteszi a lábát az asztalra, és itt-ott belekortyol az ásványvizébe. Lazábbá és közvetlenebbé válhat a kapcsolatuk. Ez persze nem jelenti azt, hogy a virtuális, online távoktatási forma most már kiszoríthatja a hagyományost, de bizonyos szinten a kettő egymás mellett jól megférhet.

Aztán az is előfordulhat majd, hogy a lurkók a hosszú és kényszerű szünet után örülni fognak az iskolának. A tanárok egész biztosan, mert akit egyszer a krétapor megköhögtetett, és az osztályban felejtett tornacipő szaga megcsapott, nehezen tud elmenekülni erről a pályáról.

Isten éltesse a tanítónapon a gyerekekkel hivatásszerűen foglalkozó felnőtt pedagógusainkat!