Akik szárnyakat adnak

Nekünk pedig illett jónak lenni, kevésbé zsibongani. Akkor hamarabb elmúlt a főfájása. Tanító néni amúgy türelmes volt, és kérésemre mindig felírt egy csúnya betűt is a táblára, kétszer áthúzva. Hogy tudjuk, ez macskakaparás.

A tanító néni engem néha a közeli boltba is elküldött. Néhány apróságot vettem, és már vissza is voltam. Mindig én kaptam a leghosszabb verset, ha ünnepségre készültünk. Jó darabig énekeltem is. Csak aztán a hangom elmélyült, hamissá vált. Lencsi tanító néni pedig azután sokkal több prózai szerepet adott, hogy kárpótoljon.

Felső tagozat a szomszéd faluban. Az ötödiket még a régi kaszárnyából átalakított iskolában töltöttem, de hatodiktól már a barakkokból álló, átmeneti iskolában tanultam. Ott is jól éreztem magam.

Emlékszem, a Huckleberry Finn kalandjairól szóló könyvbeszámolóm olyan jól sikerült, hogy nevetett az egész osztály. Még részletet is felolvastam a könyvből, némileg elváltozatott hangon. Olga tanító néni, aki nemcsak a magyart és szlovákot tanította, de az osztályfőnököm is volt, csak mosolygott és egyessel jutalmazott. A szülői értekezleten pedig azt mondta anyukámnak, olyan vagyok, mint a tűzről pattant menyecske. Észrevettem, hogy kedvel, de azt is, hogy hozzám szigorúbb, mint másokhoz. Nekem kicsit több feladatot adott, nem nézte el úgy a hibákat, mint másoknak. Folyton bizonyítani kellett… De nem esett nehezemre, mert szerettem őt. Szárnyakat adott, hogy repülhessek!

Ígéretét betartotta. Senki a diáktársaim közül nem vehetett észre semmit, amúgy is csupán a véletlen műve volt, hogy éppen az ő osztályába kerültem. Tőled többet vártam, még egyszer elköveted ugyanezt a helyesírási hibát, legyen bármennyire remek is a fogalmazásod, akkor ötös adok. Ilyen és ehhez hasonló mondatokat kaptam tőle. Mégis éreztem, hogy kedvel, a javamat akarja. „Rokonilag” csak akkor kerültünk közelebb egymáshoz, miután leérettségiztem.

Ez nem járt frusztrációval, félelmekkel, gyomorfájással. Ellenkezőleg. Ott mindig valami újat tanultam, sok kérdésemre választ kaptam, zsizseghettem kedvemre, jól tűrtem a szigort. És igen, bizonyíthattam is. Volt bennem talán némi stréberség is, de csak azon tantárgyak esetében, amik jól mentek.

Van egy ünnepnap. Nem pirosbetűs. Sokunknak mégis kedves. A pedagógusnapon jár a köszönet, a kis virág mindenkinek, aki élethivatásként tanítja a jövő nemzedékeit. Aki nemcsak letudja a „letanítani valót”, hanem motivál, szárnyakat ad, dicsér, fegyelmez, útba igazít. Mindenkinek vannak, voltak ilyen tanárai. És emlékezhetünk azokra a szeretett tanáregyéniségekre is, akik már odafentről figyelik, mi lett egykori tanítványaikból.