Akiért az angyal sír

Emlékezés Puczi Bélára

és az 1990. március 20-i események marosvásárhelyi hőseire

A hetedik napon már-már megpihentek a munkájuk után, amit végeztek. A politikai rendőrség emberei hat napon keresztül válogatott módokon verték, kínozták a szintén hat, fogvatartott marosszentgyörgyi „sárkányölőt”. Férfiakat, kiknek fele cigány, fele magyar volt. A magyar kártya kijátszva. Cigány kártya bekeverve. Sorsukban együtt osztozva. Hatan voltak, az állambiztonság szerint mind gonoszok.

Mert egy vagyok én is a tékozlók közül, akik valamiképpen várakozásban hagyták őt. Olykor hagyják ma is a rájuk várókat. Őt, akit annyi idő után még a váróterembe se engedve, és annak is csak a külső tövében remegve, végül a halhatatlanságba tartó expressz vitt el. Neki kezdettől fogva érvényes jegye volt az ezirányú, keskeny vágányú járatra. A nyugatiból az örök Keletre. Neki, a még lebénulva is közös hazát építő házatlannak.

A „fekete március” sötétjében tapogatózó szavaimmal most, kényelmes otthonom melegéből felkelek, és tehozzád megyek. Rólad, a jó nevű és falujában elismert magyar cigány emberről és a hozzád tartozókról szólok. Mesét mondanék, ha nem lenne igaz. De az.

Rólad, aki a marosvásárhelyi gyűlöletlavina veszélye idején többedmagaddal, 1990. március 20-án a szántóvasakból, ekekapából, traktorcsendből védfalat építettél. Boronabarikádot emeltetek, hogy egyengessétek, fékezzétek a magyarul létezni, látni és szólni akarókra áradó harag hullámait. Fegyvert kovácsoltatok, de olyat, amely nem az ölésre készült. Az emberadta államhatárokba terelt népek közötti hidegháború hőfokának csillapítására lett az felállítva.

Te pedig a tetteiden túl mégis a leghatékonyabban – és így a legkeservesebb következményekkel járóan – a kimondott szavaiddal hárítottad el a fénykioltó áradat erejét. A téboly konvoját. A vak bosszú végállomására tartó buszkaravánt.

Ami nem, mint természetes fehér tömeg zúdult a Görgényi-havasokból a nemrég még könnyel, könyvvel és gyertyalánggal tüntetőkre, hanem a mesterségesen szított, feketén izzó gyűlölet képében lett tervezetten szállítva. A már rég ismert hazugság hangágyúi indították meg ezt a lavinát és kifordították magasukból a dolgok legalját, ahogy magukból az emberek egy részét is.

Nem voltam ott, de mégis hallom a láncoknak, botoknak, vasvilláknak, a földet művelő szerszámoknak felsírását, melyekkel a pezsdülő élet talaja helyett az apadó magyaroknak sírját ásták. Ma már, ahogy egyre telik az idő bennem is, így télvíz idejének végén, az újrakezdést hirdető madárdalok csendjébe szőve, egyre tisztábban hallom meg szavad. Egykori kiáltásod, amely azóta a hidegvölgyből indulva visszhangzik az egész Kárpát medencében. Úgy, mint valami télűző halk búgás, távoli harsona, ami az érkező örök tavasz előhangjaként emlékeztet arra a Valakire is, Aki egykor úgy mondta ki sokak szíve felé ugyanezeket a szavakat, mint addig senki más.

„Ne féljetek!”

Aki a dorongok és husángok éjjelbe nyúló árnyékában nemcsak egy népért és nemcsak a földi hazáért, hanem az egész világért vérrel verejtékezett. Így, egyedül, csak Ő. Magára hagyva. Angyalvigasztalva.

Talán, ha nem is szótlanul, de összekapaszkodva hallgatni kellett volna, és március 19-e után nem kimenni a térre. Kár ezen töprengeni, de talán az igaz, hogy a ma világtalan emberisége, amely a fél elemek halmai közt tarolja, túrja, kutatja az elvesztett egészet, még sosem szomjazott ennyire – a maga előtt is rejtett szíve mélyén – azokra, a történelemben először a Getszemáni kertben összegörnyedt testen legördülő verejtékcseppekre. Azokra az örökké fennmaradó, Életet patakzó szavakra. Az Ő szavát kiáltottad te is.

„Ne féljetek!”

A hét nap vizsgálati fogságban mintegy megfoganva, te és néhány rabtársad, majd kilenc, rácsokkal határolt hónap után lökődtetek ki a börtön kapuján. A nélkülözést követően, új életetekben nemhogy anyatejet nem kaptatok visszatáplálásul, közületek ketten még anyaföldeteket is elveszítettétek. Ti mind többek voltatok már, mint harminc. Béla, te a negyvenen is túl. És mi sokan elszórtunk, elvesztettünk téged a közel húsz év alatt. Neked is csak egy jegyed volt az életben, de nem retúr. Talán tisztelhetnénk titeket is úgy, mint a márciusi ifjakat.

Úgy írják, hogy a börtönben már nem vertek. Társad, Tóth Árpád mégis belehalt a zárkaidőbe. Sokan, együtt megakadályoztátok számos magyar halálát, és sebeit, de rajtad ezek után láthatóan is beteljesedtek azok az elmaradt csapások. Amit ott, akkor egyetlen nap alatt nem tudtak rázúdítani a magyarok ezreire – csak előtte egy nappal hetvenegynéhányukra – azt valahogy te hordoztad, a hetedik nap után is majd tizenkilenc évig. Vajon hoznak e gyógyulást nekünk sebeid?

Hogy aztán évekkel később a végállomáshoz tartozó névtelen kis téren, megrokkanva, hajléktalanként, immár te terelgesd és kínáld pihenőhellyel a parkolóban legeltetett gépeket. Talán a nemzetek viharaitól mozdult ki a még oly fiatal zászlód keretéből és gyűrt maga alá a sors kereke? Vajon visszaállítható-e? Bár az lenne.

Bár harang nem szólt érted az utolsó leheleted napján, talán csak egy régóta veszteglő vonat szokatlanul hosszú kürtszava hangzott fel az induláskor. Mégis úgy képzelem, hogy akkor angyal sírt ott veled és érted. De ahogy neki is csak az egyik szeme sírt, mert örömkönnyek is hullottak akkor. Mint kihűlő csikkek az aszfaltra. A zokogás forró permete most az asztalra. A mindenkor meghalt magyarokért, cigányokért, románokért.

Ugye hallod most hangom túl az Óperenciákon, túl az állomáson véget érő, évtizednyi gyötrő álmodáson? Te keletről jött és Oda tartó ember. Mondd, miért van az, hogy a cigányok mindig a temető utcában és tetemsoron laknak? De talán ezért is vagytok ti legalább egy barikádnyival közelebb a feltámadás epicentrumához.

Új sírhellyel lett határos a Nyugati pályaudvar is 2009-ben, amikor elszenderülve végleg hazatértél. Úgy képzelem nemcsak kőtábla, hanem angyalok könnyén nevelt életfa magasodik ott, ahol te várva vártál a végső vigaszra. Bár sokan látnánk. Bár sokan megtalálnánk. És bárcsak az otthon melegét adhatnák neked - ha csak utólag is - a kereső küszködésben meggyűrt, késő szavaim.

Bár átnyúlhatnék hozzád az idő vastag függönyráncain át.

Bár megfoghatnám hazát, és egykor házakat építő kezed.

Ha újra hallhatnám szíved bőségéből az Istennek csillagporos szavát:

Hogy „Én vagyok, ne féljetek!”

Ne féljetek, ti magatokat adó csillagok a sötétségtől, csak világítsatok!

Ne féljetek földek a rakétadárdává kalapált kapáktól, csak hajtást adjatok!

Ne féljetek fák, a keresztbe hasítástól, csak táncban állva várjatok!

Ne féljetek ti csendes vizek az tikkasztó apálytól, csak csobogón csillogjatok!

Ne féljetek szikrák a kialvástól, csak a hamu alatt éberen izzatok!

Ne féljetek cigányok, ne féljetek magyarok, ne féljetek románok!

Emberek, ne féljetek az árulástól!

Itt van az Igaz. És itt vannak az angyalok.