HIRDETÉS

Aich Péter: Nagyokos fehérek

hirek.sk 2018. február 07., 09:50
Eléggé öntörvényű a sajtószabadság értelmezése. Sokan úgy vélik, a sajtószabadság az, hogy most végre megmondhatják a tutit. Igaz ugyan, hogy nem mindig van véleményük, de azért megmondják. Hiszi, aki akarja a sok bölcsességnek kinevezett semmit, de még így is túl sokan vannak, akik ennek bedőlnek. Mert ezek a megmondóemberek igen meggyőzőek tudnak lenni. Aki túl kevés információval rendelkezik, el is hiszi a szózatokat, s még örül, hogy mások megmondják neki, mi az igazság ebben a bolond, zavaros világban.

A megmondóemberekből is több van a kelleténél. Nem tudom, mennyire jellemző ez speciel a fehér emberre, de tény, hogy túl sok van belőle, a sajtószabadságnak tartott jog ezrivel termeli. Az van, hogy a szabadság képzetétől elbódulva okoskodnak, így könnyen elképzelhető, hogy észre sem veszik, mennyi neoliberális blődséget hordanak össze. Vagyis hogy a ravasz érdekmágnások hasznos szószólói lettek (tudtukon kívül?). Például a modern nagy tolerancia nevében szabályos propaganda folyik az egyneműek házassága érdekében, a másság szelektív elfogadása címszó alatt. Bár ez még elfogadható volna, ha más név alatt menne: a fogalom máig érvényes értelme szerint ugyanis a házasság egy nő és egy férfi törvényes köteléke, nem az egyneműeké. Vadul rohanó korunkban annyi az új jelenség, aminek rendre új nevet is adnak – az egyneműek kapcsolatának miért nem lehet megfelelő nevet adni? Mert ez is a fehér ember egyik ostobasága – hogy ezt is leszögezzük ebben a rasszista írásban (mivel a fehérekről van szó, nem európai típusú emberekről).

Ami ennél problematikusabb, az az egyneműek gyermekadoptálásáról szól. Az egyneműek természetszerűen nem tudnak gyermeket nemzeni, a propaganda viszont elvárja, hogy értsük meg a gyermek utáni vágyukat. Mert, hogy arra nekik is joguk van. Viszont az egyneműek gyermekvágya fiziológiai lehetetlenség, azért valójában természetellenes. Vagyis gyermekvágyukat szintén ilyen módon kell érvényesíteniük. Arról szól tehát a propaganda, hogy ne csak értsük, de toleráljuk, sőt támogassuk is a jogot a lehetetlenre úgy, hogy e lehetetlent örökbe fogadással kerüljék meg. A szemlélet gyengéje az, hogy ezáltal a felnőtt egynemű pár elképzelése megvalósul ugyan, ám a főszereplő, a gyermek joga az egységes, kiegyensúlyozott, harmonikus fejlődésre már nem, s nem valósulnak meg e fejlődés föltételei sem. Mintha a gyermeknek nem is lennének jogai. Pedig más összefüggésben bezzeg sűrűn ragozzák azokat. Azzal érvelnek a megmondó emberek, hogy a mai gyerekek magas százaléka nem a tipikus anya-apa-gyermek összetételű családban él, tehát el kell fogadni ezt a tényt, szokjuk meg. De vajon miért szokjuk meg azt, ami nem jó? A gyermeknek semmiképp. Mindenki tudja, hogy ez van, de akkor sem jó. Olyan érvelés ez, mint a londoni polgármester kijelentése, miszerint szokjuk meg, hogy miután ennyi gyökértelen migráns rándult át Európába, terrorközegben, tömeggyilkosokkal és rendőrökkel fogjuk élni mindennapjainkat. Fölháborodhatunk ezen, hiszen fontosabb lenne arra törekedni, hogy a jónak, természetesnek megfelelő körülményeket teremtsünk. De csak ennyi, mert ezen fölháborodni csak jog, a változtatás pedig nem kötelesség.

Ugyanakkor világos az is, hogy a londoni polgármester érvelése, bár nem európai gyökerű emberről van szó, egy beilleszkedett fehér megmondóember gondolkodásmódját tükrözi. Ez pedig egyáltalán nem dicséret. Annak ellenére, hogy az európai fehér ember tényleg sok mindent létrehozott, sokfélét alkotott, s bár sok minden tettei közül nem dicséretre méltó, a mérleg mégis pozitív.

De ez persze szintén „csak” egy (rasszista) fehér ember szempontja. Ami szintén nem föltétlenül pozitív. A fehér ember ugyanis túlságosan el van telve önmagával. Úgy képzeli, ő a világ megmondóembere. Három kontinensen is a fehérek dominanciája érvényesül, s úgy vélik, másutt is ők lehetnek a meghatározók, a döntőbírák, a követendő példa. Pedig ha végignézünk az európai történelmen, a pozitív mérleg ellenére túl sok szégyellnivaló akad ott. De önmagunknak ezt szívesen megbocsájtjuk.

Ha át akarjuk tekinteni, honnan ered ez a fennhéjazó beképzeltség, vissza kell menni az ókorba. Mert ennek a mi zsidó-keresztény kultúránknak is van előzménye. Valahol ott kezdődnek a dolgok, amikor a vad görög törzsek bejöttek a déli Balkánra és törtek, zúztak, gyilkoltak mindent, mindenkit. Ez Kr.e. körülbelül kétezerben volt. Aztán vagy nyolcszáz évig nem sokat hallunk róluk, pedig nem tétlenkedtek (a trójai háborút Kr.e. 1250 utánra datálják). Igaz, az idő akkor relatíve lassabban telt, de a vad görögök ezalatt lecsendesedtek, „domesztikálódtak”, s szorgalmasan gyűjtötték az ismereteket a környező világból, mindent, ami csak elérhető volt. Aztán valami olyan történt, mint amikor váratlanul kitör egy tűzhányó. Vojtech Zamarovský nem véletlenül beszél görög csodáról: tényleg azt követték el. Összegezik az elérhető ismereteket, s „kitalálják” a tudományt, a filozófiát, a művészeteket pedig máig csúcsnak tartott magaslatokra fejlesztik. Mindez mai műveltségünk alapja.

Aztán jönnek a rómaiak. A művészetekben a görögök után már nem túl sok újat tudnak hozni, ám a modern állam alapjait ők rakják le, kiváló mérnökök és jogászok. A római jog máig alapvető, a civil igazságszolgáltatás máig érvényes kiindulópontja, s a vallástól független – ezért vehette át a keresztény világ is. Olyan tényező ez, ami a nem európai kultúrában eléggé idegenül hat. Ez nem azzal függ össze, hogy hívők vagyunk-e vagy nem, hanem azzal, hogy a vallás előírásai más lapra tartoznak – ellentétben az iszlám sariával, ahol az igazságszolgáltatás (és nem csak az) a vallásnak van alávetve. Igaz ugyan, hogy az inkvizíció is azt igyekezett megvalósítani, de mára ez már tényleg a múlté. Ma nem ítélünk el galileieket, nem égetjük el a brunokat, mi több, néha már úgy tűnik, átestünk a ló másik oldalára: a felvilágosodás óta világiságunkkal, ateizmusunkkal már kérkedünk is, mivel túlhaladottnak minősítjük a vallást. Mivel olyan nagyon okosnak tartjuk magunkat, mindent racionálisan szeretnénk megmagyarázni – még azt is, amit hinni kell. A mindennapi életben is föltesszük a profán kérdést: miért szeretsz? Mintha azt meg lehetne magyarázni. Ezzel a racionalitással aztán kiöntjük a kádból a gyereket is: nem csak a hitet vetjük el, hanem a keresztény kultúrát is, a keresztény civilizációt, keresztény emberséget, erkölcsöt, értékeket.

Az iszlámban a saria a mérvadó, ha azt elvetnék, se vallásuk, se törvényük nem maradna, elveszítenék a létfenntartó gondolatot. Milyen előnyös, hogy nekünk, fehér embereknek van külön hitünk, amit, úgy véljük, gond nélkül el lehet hagyni, mivel van még egy szabályozó erő, a római alapú jogrend, amely életünket igazítja. S amelynek alapján olyan okosnak tartjuk magunkat, hogy úgy véljük, másoknak is jogunk van diktálni a föltételeket. Általában a más fehéreknek, az iszlám vallásúaknak kevésbé. Erre rímel, hogy a hit mellett hagyományainkat, görög eredetű kultúránkat, stb. is büntetlenül elvethetjük, ezt már szinte elvárják. Mivel úgy vélik a nagyokos fehérek, a mi bölcsességünk a legbölcsebb, a mi jogunk a legjogosabb, és hogy a tutit is nekünk kell megmondanunk.

Azt tettük Amerikában az indiánokkal is, Afrikában a négerekkel, most pedig csodálkozunk, hogy ezt akarják tenni velünk a mohamedánok. Már aki csodálkozik. A nagy szabadsághősök mindent hajlamosak elfogadni, sőt pozitívan értékelni, ami szerintük anyagi hasznot hoz. Mert az a lényeg. Az egyszerű halandó nem nagyon érti, hogyan lehet ilyenből profitálni, csak bedől az unalomig ismételt mantráknak. Például hogy a migráció Európa számára hasznos. Akadtak, igen, érvek is ennek bizonygatására, csak éppen egyik sem bizonyult igaznak. Ezek után lélektani nyomással próbálkoznak azáltal, hogy negatív jelzőkkel látják el azokat, akik más véleményen vannak. Értsd: más véleményen, mint ezek a megmondóemberek. Akik úgy tesznek, mintha másnak egy csöppnyi esze sem volna. Gyakran, úgy tűnik, nincs is, mivel a megbélyegzéstől jobban tartanak, semhogy gondolkodjanak, és saját véleményt alakítsanak ki – nem a külsőségeket illetően, a bulvárlapok alapján és szintjén, hanem a belső összefüggések mentén. Az is a demokrácia vívmánya, hogy a lapok internetes változatában a cikkek alatt bárki közzéteheti véleményét, akár vélemény az, akár csak hőbörgés (többnyire az). A cikkekből pedig, akár okosak azok, akár idétlenek, megtudja az ember, mi az „igazság”, azt is, pontosan hol van a kutya elásva, te pedig, nyájas olvasó, légy büszke, hogy olyan okos lettél, miután elolvastad a sok, egymásnak gyakran ellenmondó írást. Ha pedig arra vetemedsz, hogy mégis gondolkodsz, nehéz lesz eldöntened, kinek adj igazat, valószínűleg le is mondasz erről a luxusról, miután észrevetted, hogy mindezt készakarva teszik veled, nehogy már tisztán láss: a nagymenők is legszívesebben a zavarosban halásznak. Jobban teszed, ha csak konzumálsz és hiszel – na nem Istenben, hanem a pénzben: ma ez az isten, lehetőleg mások pénzében. Vagy mások pénzéért, hálából, hogy neked is jutott néhány fillér. Akkor aztán te is megmondóember lehetsz, s élvezheted az újságcikkek alatt megjelenő bölcs hozzászólásodban a rasszista fehérek megmondó demokráciáját.

Aich Péter

Forrás: Aich Péter
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
Legnézettebb
HIRDETÉS