Aich Péter: Milyen lovat akartunk?

Gondoljunk csak bele: lassan már nem is megyünk üzletbe, hanem „vaktában” megrendelünk ezt-azt a számítógép képernyőjén megjelenő kép alapján, vagy amit a tévében láttunk. Nem fogjuk kézbe az árut, nem szaglásszuk meg, nem tapogatjuk, élőben nem próbáljuk sehogy, csak egyszerűen megrendeljük azt, amit egy képen mutatnak nekünk. Aztán csalódás vagy nem: megkapjuk, amit rendeltünk. Pedig tudhatjuk: a képen mindig minden más, mint a valóságban.

Valami hasonló történt az Európai Unióval. Többek között azért, mert nem olvastuk el a szerződés kisbetűs adalékát. Meg azért, mert menet közben mindenféle, nem föltétlenül tisztességes okokra hivatkozva sajátos változások történnek, amit Brüsszelből képesek tűzön-vízen keresztülvinni, akinek pedig ez nem ízlik, azt ellenséggé nyilvánítják, teleaggatják ilyen-olyan negatív jelzővel.

Ki gondolta volna, hogy például egy cseh kamionost azért büntetnek meg Franciaországban, mert csehországi bére kisebb a francia minimálbérnél? Vagy arra, hogy Németországban a kamionos ezentúl nem alhat többé autója kabinjában, hanem kötelezően hotelban, motelban, vagy ehhez hasonló vendéglátó helyen. Mert törvénybe iktatták ezt, be nem tartása pedig büntetendő.

Ilyenre persze nem gondoltunk, amikor az EU-ba léptünk, s őszintén szólva mindez (és sok minden más) eléggé abszurd. Néhány okvetetlenkedő kérdés azonban eszébe jut az embernek. Például az, hogy mi köze a francia rendőrségnek ahhoz, milyenek a bérek például Csehországban? Ilyen alapon nem merek nyugdíjasként Franciaországba utazni, mert képesek lennének nevetséges posztszocialista nyugdíjamat is megdézsmálni, mivel az a francia minimális nyugdíj mögött jóval elmarad. Ezt ugyan már állítólag visszavonták, de maga a tény, hogy ilyen (vagy ehhez hasonló) előfordulhat, hogy ilyen valakinek egyáltalán eszébe jut, megdöbbentő. Hogy jogot formálnak beleszólni más államok belső dolgaiba. Ami pedig a kamiont illeti: az úgy lett kialakítva, hogy ott aludhasson a sofőr – s ennek több oka van. Többek között be tud állni bármely megfelelő pihenőbe, amikor arra szükség van, s pihenhet, ami így sokkal egyszerűbb és főleg olcsóbb is. Lehet, hogy egy nyugati kamionosnak (meg a firmájának) ez nem okoz gondot, de az a helyzet, hogy ezekben a néhai szocialista államokban még minden igyekezet ellenére nem sikerült behozni a nyugati életszínvonal standardját. Magyarán: ez a gazdagabbak diktátuma, hogy kitolhassanak a konkurenciával (vagy ne adj isten tönkre tehessék azt). Ami pedig nem szép dolog. Hogy nevén nevezzük a jelenséget: alávaló orvtámadás ez „fennkölt” okokra hivatkozva.

Annyira azonban nem kell ezen csodálkozni, hiszen nem ez a Nyugat első ilyen típusú alattomos húzása. Napi hír a migránsokkal összefüggő problémakör. Tegyük most félre az egyébként nehezen mellőzhető (s a migrációval mindenek ellenére összefüggő) terrorizmust, gondoljunk csak erre a véget nem érő emberáradatra, amely szinte kizárólag a gazdaságilag fejlettebb országokba irányul, mivel ott a legkedvezőbbek a befogadási (főleg szociális) föltételek. A kedves Nyugat pedig gazdasági fölényét arra használja, hogy az egész Európai Unióba irányítaná át a migránsokat, mert azt már észrevette, hogy az összest ő sem képes eltartani. Olyan ez, mintha meghívnánk valakit ebédre, de aztán elküldenénk a szomszédba, egyen ott. Hogyan jut ehhez a szomszéd? Mi köze neki ehhez? Tisztességes ez? Aki pedig nem vállalná az ilyen „vendéglátást” (lásd a visegrádi négyeket), azt megfenyegetik, s megvádolják embertelenséggel, rasszizmussal, miegyébbel.

Ne gondolja senki, hogy EU-ellenes vagyok, ellenkezőleg, nagyszerű ötletnek tartom. De nem hiszem, hogy ilyen lovat akartunk volna. A politikusoknak megvan az a nagyszerű tulajdonsága, hogy a legszebb eszmét is képesek lejáratni. Gyanúsan félreértik az egység fogalmát, amit globalizációként árulnak, összezavarják a demokráciát a diktatúrával, s magát a fogalmat is önkényesen fogalmazzák meg. Csakhogy minden egész akkor erős és egészséges, ha részletei is erősek, egészségesek, s ha a fogalmak áttetszőek, egyértelműek. Ha mindez úgy különbözik, mint a szivárvány színei. Vonatkozik ez a társadalomra, s persze az Európai Unióra is. A diktátummal megvan a magunk tapasztalata, nyögtük eleget a Moszkvából fújó szelet, nincs szükségünk brüsszeli szélre. Sokan fölháborodtak azon, hogy az amerikai elnök azt találta mondani, Európának többet kell hozzájárulnia a védelméhez. Bár talán inkább azt kellett volna mondania, hogy Európa ébredjen már végre föl és védekezzen egyáltalán. Mert Európa úgy tesz, mintha a II. világháború után már nem létezne több háború, Európában semmi esetre sem. Különösen a németek gondolják ezt, pontosabban ezzel igyekeznek a jófiú szerepében tetszelegni, hogy hitleri traumájukat palástolják.

Van egy szép latin mondás: si vis pacem, para bellum (= ha békét akarsz, készülj a háborúra). S ez nem holmi militarista fölhívás, hanem szomorú tapasztalat. Mi itt Közép-Európában ezt már többször észrevettük: hol keletről nyugatra hat az önkény, hol nyugatról keletre, de bárhonnan fúj a szél, mi itt mindig érintve vagyunk. Hol egy lehetetlen (bolsevik) rendszert kényszerítenek ránk, hol a gyarmatosítás, valamint a tőke szabad áramlásának minden negatív következményét akarják megetetni velünk. Megfelelő ideológiát, sőt hazai kollaboránsokat is kerítenek hozzá mindig. És miután a sánta lóra ültettek, még azt is el akarják hitetni velünk, hogy mi vagyunk a győztes zsokék.

Annyira átlátszó ez, hogy sokan már nem is látják. Vagy – haszon reményében – nem akarják látni.

Aich Péter