Agrárium, tiszta jogviszonyok nélkül
Sok nagy traktor indul, mert az agrárium nincs jó helyzetben, s ez az állapot lassan harminc esztendeje tart Szlovákiában. Időről időre trágyahalmok, traktorsorok jelzik a bajokat, de a tiltakozások gyorsan elhalnak, igazán átütő eredményt mindeddig nem sikerült elérni sem az agrárkamaráknak, sem a gazdaszervezeteknek.
Siker ott érhető el – erre még mindig Franciaország a legjobb példa –, ahol az állami gazdaságstratégia része a mezőgazdasági termelés fenntartása, a vidék megtartó erejének és a létező rendszernek a megőrzése. Nem véletlen, hogy az agrárium területalapú támogatása az uniós költségvetés bebetonozott része, s ebből akkor sem fognak pénzeket elvonni, ha világraszóló válság fenyeget. Szlovákia viszont nem Franciaország. Itt már a múlt század kilencvenes éveiben meghonosodott a politika felső köreiben a nézet: nem baj, ha lepusztul a mezőgazdaság, nem lesz termelés, mert nincs szükség többé az önellátás fenntartására, hiszen külföldről olcsóbban lehet jó minőségű élelmiszert, zöldséget, gyümölcsöt beszerezni. (Az eszme egyik élharcosa az akkori pénzügyminiszterünk volt, aki most Kijevnek ad jó tanácsokat…)
Így eshetett meg agráriumunkkal az, hogy az uniós tagság elnyerését követően, amikor a posztkommunista új tagállamok az aktuális földalapú uniós támogatásnak csak a 30 százalékát kapták meg – mert fő elv az esélyegyenlőség, ugye?! –, bár a szlovák kormány megtehette volna, saját költségvetéséből az összeget nem egészítette ki, nemhogy 90 vagy 100 százalékra, de még ötvenre sem. Dotálta a köveket, a legelőket, a legeltetést, de az intenzív kertészkedést, zöldség‑ és gyümölcstermesztést – aminek hagyománya volt – nem, ahogy a sertés‑ és baromfitartást sem.
A stratégia hiánya okozza, hogy a tulajdonjogi viszonyoktól és a gazdálkodás jellegétől függően az ágazaton belül ma is ütköznek az érdekek. A kilencvenes évek transzformációja – enyhén szólva – felemásra sikeredett; a földtulajdonjog rendezése sok esetben máig nem zárult le, az akkor átmenetinek szánt megoldások – a pótföldek kimérése‑kijelölése – máig mérgezik az érintettek életét. A földcsere törvényi rendezése elmaradt; elsősorban talán ezt kellene követelni, mert a rendezetlen, megoldatlan kérdések sok vélt és valós sérelem okozói, s ha ürügy adódik, gejzírként törnek a magasba az indulatok.
Az idei tavasz – más okokból, de – kedvezett az indulatkitörések utcai megjelenítésének. Traktorok indultak útnak a keleti végekről, de a nyugati délről is, meghallgatást keresve, remélve. Meghallgatás nem lett, de nem kellene leállni. Inkább a legközelebbi gazdatiltakozást kellene jó alaposan előkészíteni logisztikailag is. Hatvan ember nem tud érdemi vitát folytatni egy miniszterrel vagy kormányfővel, három vagy öt igen, ha van előzetes megállapodásuk arról, hogy mit akarnak elérni. Nekünk, magyaroknak van annyi „előnyünk”, hogy van egy volt agrárminiszterünk – aki az uniós csatlakozást levezényelte! –, van egynéhány volt meg egy regnáló földművelésügyi államtitkárunk is, aki besegíthetne annak a tisztázásába, milyen kérdéseket kellene végérvényesen elrendezni, hogy jogilag tiszta viszonyok közt lehessen gazdálkodni – kicsiben és nagyban – és a követeléseket előterjeszteni.
