Adni öröm
Az emberi önzetlenség iskolapéldájával találkoztam az egyik legismertebb közösségi portálon. Egy hölgy „mozgalmat” indított. Nem is akármilyet. Azt találta ki, hogy mivel sok gyümölcse termett az idén, egy részét felkínálja másoknak. Akiknek nincs. Eléggé eredeti módon, a kerítés tetejére akasztgatta fel, nagyjából két kilónként, a bezacskózott bio – vagyis permetet nem látott – gyümölcsöt. Rajta a cetli: elvihető.
Micsoda eredeti ötlet. És mennyire emberi. Egyszerű és nagyszerű. Osszuk meg másokkal, amink van, főleg, amiből túl sok van! Márpedig gyümölcsből állítólag harminc éve nem volt olyan rekordtermés, mint éppen az idén. Mindenből termett dögivel.
A valamirevaló falusi gazdasszonyok hetek óta mást sem csinálnak, mint befőznek. Most már az alma és körte is sorra került… Lassan elfogy az összes befőttesüveg, de az a fránya gyümölcs sok kamrában, kertek alján vagy a fákon még mindig garmadában áll. Örül persze a férfinép is, hiszen pálinkából is „rekordtermés” ígérkezik az idén… De ezt már „megénekeltük” honlapunkon.
Szóval, rengeteg a gyümölcs, ami ugyebár, romlandó termék. Néhány hét alatt mindenképp tönkremegy. Ha nem akarunk alma- vagy körtetúladagolásban szenvedni, stratégiát kell választanunk. Hova tegyük a sok felesleget? Falun még működik az adok-kapok. Hol egy vödör almával, hol éppen egy láda krumplival lepik meg egymást a szomszédok, vagy ismerősök. Ott ez még természetes. Mindenki odaadja, amiből neki sok van, és tudja vagy sejti, hogy a másiknak nincs, vagy örülne neki.
Cserekereskedelemnek is mondhatnánk. Régen ez akár túlélési stratégia is lehetett. S mostanában Európában újra divatba kezd jönni. Adjunk másoknak abból, amiből nekünk feleslegünk van. Ne dobjuk ki!
A minap kollégáinkkal a szerkesztőségben épp arról folytattunk élénk diskurzust, micsoda költekezés, fogyasztás és pazarlás jellemzi napjainkat. Soha nem hagytunk annyi pénzt az élelmiszerboltokban, mint épp most. Aztán győzzük kidobálni a lejárt szavatosságú termékeket a hűtőből, a spájzból…
Miközben környezettudatos viselkedésmódról beszél a világ józanabbik fele. Ebbe pedig tökéletesen beleillik, ha megosztjuk, amink van. Csak úgy kell kínálni, hogy az a másik ne azt érezze, rá akarjuk tukmálni a felesleget. Hogy tiszta szívvel, hátsó gondolat nélkül, önzetlenül adjunk. Úgy, mint a szegény országokban, ahol még az utolsó tányér rizst is megosztják az idegennel.
Akkor is, ha másnap nem biztos, hogy lesz mit enniük. Teszik ezt mosolyogva, csillogó szemmel. Hát nekünk ezt bizony még gyakorolnunk kell. De sosem késő elkezdni. Elvégre adni – még a mai elanyagiasodott világban is – öröm.
