Add vissza az ellopott másfél évet, te átkozott vírus!
Nem akarok online államvizsgázni. És utána nem akarok munkanélküli lenni. Nem akarok naphosszat a monitorba bámulni. Nem akarok a négy fal között meghülyülni. Nem akarok mást, csak élni. Normálisan. Korlátok nélkül. Csak úgy, mint tavaly februárban. Amikor a sikeres vizsgaidőszak után végre azt tehettük az évfolyamtársaimmal és barátaimmal, amihez kedvünk szottyant. Ha akartunk, kirándulhattunk, vagy sörözhettünk, éjszakába nyúlóan beszélgethettünk, de még meccset is együtt szoktunk nézni…
Úgy szeretném visszapörgetni az időt, csak bő egy évvel, amikor a hideg reggeleken sapkában és kabátban kerekeztem az első órára az egyetemre. Délután meg már a polcokat pakoltam az egyik üzletben. Este jót buliztunk a többiekkel. Zengett a kollégium! Voltak napok, amikor átruccantunk Magyarországra, moziba vagy egy jó kis kézilabdameccsre. De voltak csendes estéink is, olvasgatással. Sokszor meg az edzőterem várt, vagy az a szép zöld gyep. És irgalmatlan nagy bombákat rúgtam a hálóba. A pénteki futballedzés és a vasárnapi meccs kisebbfajta örömünnep volt számomra. A mozgás volt az életem, a jó erőnlét. És hát a csapat, amit sosem hagytam cserben…
Mindezt elloptad. Elvetted. Tőlem és minden egyetemistától, középiskolástól. Lemetszetted a szárnyainkat. Azóta sivárak és céltalanok a napjaink. Nincs kedvünk semmihez. Elveszett belőlünk az életenergia, nincs bennünk szusz. Túl sokat agyalunk a semmin, s bár eddig nem tettük, folyton a híreket sasoljuk, mikor engeded már végre feloldani a korlátozásokat.
Mert ki akarunk törni a karámból, értsd meg! Fiatalok vagyunk, erőtől duzzadunk. Nekünk most kell élnünk! Nem lehet öt év múlva, s még később. Most vagyunk szilaj csikók, hegyeket elmozdítani képes óriások. Csak öt évig tart az egyetem és négyig a középiskola. A nagy szabadság. Hogy tehetted ezt velünk? Hogy mertél ellopni ebből a számunkra igencsak értékes életidőből másfél évet?
Add vissza a hitünket!
Abban, hogy lesz ez még jobb. Hogy nem hiábavaló ez a hatalmas áldozat, amit tőlünk most elvársz, amit ránk erőltettél. Hogy nem csupán el tudjuk végezni iskoláinkat, de munkahely és lehetőség is terem számunkra. Mert amit most látunk, az a teljes káosz. Eltöröltetted az érettségit, megnehezíted a záródolgozatok írását, lehetetlenné teszed az egyetemi szakmai gyakorlat elvégzését és ahogy ismerünk, képes leszel a nagy vizsgát, az államit és áttolatni az online térbe. Hát nem volt elég tavaly? Nem tudsz semmi újat, egy kissé emberszabásúbbat kitalálni?
Add vissza a motivációnkat!
Mivel akarod elérni, hogy vígan és dalolva vegyük az akadályokat? Csak nem azzal, hogy mindent tiltólistára tetetsz, ami szent nekünk? Sok mindent mondhatsz ránk, gondolhatsz rólunk, de ugye, azt magad sem hiszed, hogy lélekromboló cselekedeteid és félelemkeltő taktikád bárkit is teljesítményre ösztönözne? Nem. Otthon ülünk, feszengünk, apátiába estünk és már semmi sem érdekel bennünket. Ez a te nagy bűnöd.
Add vissza a kapcsolatainkat!
Ez a legsürgetőbb feladatod. Tedd már végre lehetővé, hogy legalább fokozatosan, de visszatérhessünk a régi életünkhöz. Focizni akarunk! Bandázni akarunk! Csajozni akarunk! És igen, sörözni és csocsózni akarunk! S most képedj el, de a tanárainkat is szeretnénk már végre szemtől szemben látni. Tanulni akarunk, de csakis iskolapadban ülve! Biztos nem hiszed el, de hiányzik az egyetemi előadóterem, a labor, de még a kollégiumi portás is. Kicsi nekünk az otthoni szobánk, legszívesebben szétrúgnánk mind a négy falát…
Add vissza a jókedvünket!
Azt a felhőtlent, kissé talán felelőtlent is. Ami hozzánk tartozik. Amit most még megengedhetünk magunknak, de később már nem. A hahotázásokat, a szilaj jókedvet, amivel a gőzt szoktuk kiereszteni… Amikor azt hisszük, nekünk mindent szabad. Rajzolja már valaki vissza az arcunkra a mosolyt, amit lehervasztottál, a szemünk csillogását. Értsd meg, nekünk ez most kell, holnap már késő lesz. Pár hónap múlva közülünk sokan már kireppennek a nagybetűs életbe. Ami lehet, hogy légüres, lehetőségek nélküli tér lesz csupán. Amikor sokan majd nagyot puffanunk…
Nagy a te a bűnöd, nagyon nagy. Mert míg a home office valóságos áldás lehet egy olyan ember számára, akit már fojtogat a munkahelyi légkör, addig nekünk kell egy csapat.
Még akkor is, ha nem minden tagja kedvünkre való. Nem vagyunk árva madarak, imádunk közösségben lenni. Az életet nagyban meghatározó diákévek gyorsan elsuhannak. S te ebből veszel el tőlünk értékes időt, rengeteg tapasztalást, élményt. Hogy évtizedek múlva, mikor már elegünk lesz mindenből és a munkában is megfáradunk, úgy emlékezzünk vissza rájuk, mint egy rémálomra?
Szégyelld magad és takarodj már végre!
