A velünk élő Kádár János
Harminc éve halt meg a huszadik század magyar történelmének egyik legmegosztóbb, de megkerülhetetlen politikusa. Nevéhez egy egész korszakot kötnek: az 1956-os forradalom vérbe fojtásától 1988-ban bekövetkezett politikai bukásáig.
Kádár azon kevés magyar politikusok egyike, aki a közmegvetéstől - legalábbis az általa fémjelzett korszak csúcsán – a szinte teljes társadalmi elfogadottságig küzdötte fel magát.
Talán csak Ferenc József állítható Kádárral párhuzamba, akinek uralkodását ugyan az aradi bitófák árnyékolták be, hosszúra nyúlt élete vége felé a nemzet nagyobb része már sokkal inkább a kiszámíthatóságot, a biztonságot kötötte a nevéhez.
Kádár hatalomra jutása is bűnben fogant: a szovjet tankok árnyéka, a jeltelen sírba temetett Nagy Imre magyarázza, miért maradt a Kádár-korszakban végig tabu ´56 megítélése. Kádár azért válhatott korszakos szereplővé, mert nemcsak megszerezte a hatalmat, de képes is volt azt megőrizni több mint három évtizeden keresztül.
A késői hatvanas évektől kialakuló, tagadhatatlan népszerűsége leginkább két felismerésével magyarázható. Bár a szovjet tankoknak köszönhette hatalmát, híressé vált kacsintásaival egy idő után sokak számára hitelesen fejezte ki, hogy az adott külpolitikai realitásokhoz igazodva még mindig ő a legelfogadhatóbb opció.
A másik felismerése máig hatóan befolyásolja a magyar társadalmat. A világháborúk borzalmai és ´56 véres tapasztalatai után a magyar társadalom békére, megnyugvásra vágyott. Kádár rendszerének legitimációját – egészen a nyolcvanas évek második felének hanyatló korszakáig – az életszínvonalpolitikája legitimálta.
A gulyáskommunizmus ténylegesen a legélhetőbb hellyé tette Magyarországot a szovjet blokkban – szilárd legitimációs bázist teremtve a rendszernek. Mindennek azonban súlyos társadalmi ára volt. Az életszínvonal-politikáért cserében Kádár a tömegek politikából való kivonulását követelte meg.
A korszak jelmondatává vált a bibliai parafrázis: aki nincs ellenünk, velünk van. Mindez azt jelentette, hogy a Kádár-kori Magyarországon a magánszférába visszavonulva nyugalmas, anyagiakban gyarapodó életet lehetett élni. Még csak a hangos egyetértést sem követelték meg, ilyen módon cinkossá tették a társadalom java részét.
Kádár tulajdonképpen korrumpálta a magyar társadalmat – soha korábban nem tapasztalt jólétet biztosítva a legszélesebb rétegeknek. Mindezt ráadásul – minden reformtörekvés dacára – nem alapozta meg az ország gazdasági teljesítménye, amely a hetvenes évek ismétlődő energiaválságait követően egyre mélyebb válságba, majd a nyolcvanas évekre adósságcsapdába sodorta a magyar gazdaságot.
Kádár történelmi bűne, hogy a magyar társadalomból kiirtotta a szolidaritást: a végsőkig individualizált társadalmat eluralta a kispolgári irigység.
Kádár, bár harminc éve halott, a magyar társadalom máig nyögi politikájának következményeit. Ezzel magyarázható az országot sújtó demográfiai válság, a számos elemében félresikerült rendszerváltoztatás, mint ahogy a magyar társadalom egy részének máig tartó viszolygása a határon túliakkal szemben.
Kádárra ma nosztalgiával tekint sok magyar. Leginkább azok, akik az államszocializmus bukását követően magukra hagyottan, tétován álltak a történelem sodrában. Kádár idejében az ország nem volt több élőhelynél, a benne lakó nemzet lakosságnál, a társadalmat pedig a polgári öntudat helyett a dögöljön a szomszéd tehene mentalitás hatotta át.
A Kádár iránti nosztalgia akkor lesz végleg a múlté, ha a magyar társadalomban uralkodó érzéssé válik a szolidaritás, és meghatározó alakító erővé a polgári öntudat.
