A várakozás fényei és árnyékai
Amikor kicsik voltak a gyerekek, sokat utaztunk vonaton, mert nem volt autónk. A vasútállomáson való várakozásnál a kislányom volt a türelmetlenebb, percenként megkérdezte, hogy mikor jön a vonat, ami persze gyakran késett is. Ilyenkor mindig ki kellett találni valamit, hogy valahogy átvészeljük a várakozási időt.
Meglátod, szoktam volt mondani neki akkoriban, hogy egyszer majd te is fogsz örülni a várakozásnak. Életünkben ugyanis nem csak a vonatra várunk, és nem minden várakozás kellemetlen. Mondják, hogy az élet egy nagy utazás, de azt is szokták, hogy az élet egy nagy várakozás. Gyerekként sokszor várjuk a nagyszülők érkezését, aztán lessük, mikor érkezik meg focicsapatunk utolsó, hiányzó játékosa, hogy elkezdődhessen végre a játék! Gyerekként az első biciklire, felnőttként az első személygépkocsira is várunk. Izgatottan várjuk az iskolát, aztán a végét is, az első randit, az első szerelmet, az első ölelést is. Sok minden olyanra várunk és vágyunk, ami előtte még nem volt az életünkben.
Kétségtelen azonban, hogy a felülmúlhatatlan, a legszebb várakozás minden évben az adventi!
Ez az, amit soha nem lehet megunni sem gyerekként, sem felnőttként. Ebben benne van a nagyi, az első bicikli és focilabda is, a család, a kis Jézus születése, a szeretet és a közeledés egymáshoz!
Persze akadnak olyanok is, akik fenntartásokkal tekintenek az adventi időszakra. Nehezen viselik el az időszakhoz kapcsolódó dalok mérhetetlen özönét a rádióban és a televízióban, a kémények között egyfolytában repkedő, csilingelő Mikulás-szánokat, az ilyenkor megszaporodó üzletjárásokat is legszívesebben kihagynák. Bosszantják őket a csillogó, de hasznavehetetlen díszek, a szaloncukros gyomorrontások, a gyertyafüsttől könnyező szemek, a fahéj, a szegfűszeg és egyéb karácsonyi illatok. Az idillikus adventi képekről az anyagias, illúzióromboló valóság jut az eszükbe, ahogy az üzletközpontokban egymást gyúrja az embertömeg.
Az adventi várakozás akkor jelent különös élményt, ha hagyjuk, hogy lényege átalakuljon az emberben.
A türelmetlen, ajándékokra, fényekre és csodára vágyó gyerekkori sóvárgást fiatal felnőttkorban felváltja a szinte végkimerülésig tartó egész évi hajszoltság utáni néhány napos megállás ígérete. Idősebb felnőttkorban pedig az adventi várakozás egyfajta önmagunkkal folytatott számvetéssé alakulhat át. Mi mindent mulasztottam el? Mit kellett volna másként csinálnom? Mire lehetek büszke az eddigi életemben? Ebben az életszakaszban már több időnk és tapasztalatunk van, hogy felismerjük, mik azok a dolgok a hétköznapokban, amelyek jobbá, örömtelivé teszik az életet. Kedvesebbnek lenni a sorban állásoknál, nem mérgelődni, hanem méltósággal elviselni, ha az orvosi rendelő várótermében várandós kismamák és tolókocsis nénik kerülnek sorra előttem, hiába várok már sokkal régebben a vizsgálatra.
Odafigyelni másokra akkor is, ha az esetleg nekem kényelmetlenséget okoz.
Szólni például a buszsofőrnek, hogy nem nyílik ki a hátsó ajtó, és egy kislány hiába nyomkodta az előbb kétségbeesetten a jelzőgombot, végig kellett rohannia a járművön, hogy az utolsó pillanatban leszállhasson a másik ajtón. Vagy sajgó derékkal is segíteni a járműre babakocsijával felkapaszkodó édesanyának. Attól nem fog jobban fájni…
A jó hír az, hogy néha sikerül jónak lenni! Az evangélium is azt jelenti, hogy jó hír a kis Jézus megszületése. Reménykedjünk tehát, hogy karácsonyig azt is megfejtjük, hogyan lehet a jót jól csinálni. Szeretetteljesen és együttérzően várakozzunk…
