A túlélés ára
Kijevnek, Londonnak és New Yorknak semmi sem drága. Főként mert úgy gondolják, tudják, hogy bármilyen is legyen az ára egy megnyerhetetlen háború folytatásának, azt nem nekik kell megfizetni. Ők csak nyerhetnek. Mások pedig fizetnek, élettel, vérrel, szegénységgel. Erkölcsi aggályok fel sem merülhetnek. Mert a háború csak a pénzről és a hatalomról szól. Legalábbis egyeseknek.
A nemzetközi sajtóban többnyire csak visszafogott reakciókat hozott, amikor néhány napja az ukrán elnöki hivatal vezetője, Kirilo Budanov, a katonai hírszerzés korábbi vezetője az állami televízióban bejelentette: az ukrán hadi háborús gépezet számára megengedhetetlen, hogy havi 30 ezer ember alá csökkentse a hadsereg számára újonnan mozgósítottak számát. De miért is érdekes ez a szám?
Talán mondani sem kell, hogy emberéleteket tekintve felfoghatatlanul nagy számról van szó. És akkor még nem is említettük az orosz oldal veszteségeit. Összehasonlításképpen a vietnami háború tizenéves amerikai részvétele alatt abban közel hatvanezer amerikai katona esett el. Az ukrajnai háború eddigi négy és fél éve alatt becslések szerint is sok százezer.
Egy olyan országban, amely teljes egészében haldoklik, amelynek lakossága három évtized alatt a felére esett vissza, s jelentős részben a háború évei alatt. Ott, ahol a világon a harmadik legalacsonyabb az egy nőre eső népszaporulat, ott, ahol a háború évei alatt megduplázódott a 70 dollárban megállapított létminimum alatt élők száma, s így már a népesség 42 százalékát teszi ki, miközben az ott élő tehetősök vagyona még hivatalos adatok szerint is évi tíz százalékkal emelkedik. Ott ahol a háború helyi fenntartóinak aranyárnyékszéken üldögélhetnek, miközben dollárokban számolják a túlélés árát.
De talán nem is illő ilyen összehasonlításokat tenni, kiemelten nem azon evidencia mentén, hogy minden egyes emberélet felbecsülhetetlen értékű. Legalábbis azoknak, akik nem „feltöltendő állományban” gondolkoznak, akik nem mások életével szatócskodnak az olyannyira vágyott profit elmaradásától rettegve, akik nem akarnak havi harmincezer életért bábhatalmat vásárolni.
Az egyik kezével férje kezét görcsösen szorító, a másikban gyermekét tartó s közben sikoltozó fiatal nő, mellette egy tehetetlenségében síró édesanya. Hétköznapi utcakép valahol Ukrajnában, ahol mindennapossá váltak azok a kényszerű utcai sorozások, amikor az utcáról hurcolják el azokat a fiatal vagy éppen idősebb férfiakat, akik menekülnének a háborús húsdarálóból, ahol túlélési mutatójukat tán másfél napra taksálják.
Néhány méterrel hátrébb, más anyák, feleségek, lányok álldogálnak, de már egyszál magukban, némelyikük arcán kétségbeesés vagy együttérzés jeleit látni, mások tekintetében düh és gyűlölet. Még nem tudni utóbbi mikor sűrűsödik tettekké, de közel lehet már a pillanat. S amikor eljön, az az anyák háborúja lesz, az egyetlen olyan háború, amelynek valóban van értelme, mert a túlélésről szól. A szeretteik túléléséről, nem pedig a hatalom tovább éltetéséről.
