A Tökmag Jankók és a Muszáj Herkules
A régi századforduló szimbolizmusának van egy arcátlan tulajdonsága: kéretlenül vágja pofán a jelenvalót.
Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
S meg kell maradnom Herkulesnek”.
A szlovák politika színpadán a Muszáj Herkules dőltére Tökmag Jankók lesnek.
Tartok tőle, a legmegrögzöttebb filoszokon kívül a magát szemmel láthatóan Messiásnak gondoló Matovič vergődéséről kevesen idézik fel Ady évszázados szatírába merevedett jelképeit.
Pedig olybá tűnik, mintha a Kárpát-medencében megállt volna az idő:
A magyar Messiások.
Ezerszer is meghalnak
S üdve nincs a keresztnek”
Az üdvözülés nélküli áldozat hiábavaló
– üzeni Ady Endre, mintha csak a bodor pipafüst lepte kávéházi enteriőrt a kiérdemesült szlovák Messiás szelleme ülte volna meg, összecsúsztatva századokat és a Kárpát-medencét megosztó határokat.
A huszonegyedik században kiveszőben lévő fajta, aki ideákat hajszol a politikában.
De az a gátlástalan és roppant öncélú hatalomtechnika, amit az elmúlt hetekben az önjelölt szlovák Messiás és az őt övező Tökmag Jankók a nyakunkba öntöttek, még a legkérgesebb szívű, végtelenül kiábrándult emberfőből is csak utálkozást és undort váltott ki.
Abban az országban, ahol a pártok cinikus öngúnnyal már a nevükben hordozzák a lényegüket, egyszerű emberként suhanva a kormányzati limuzinokban, avagy a vezérbika promiszkuitását felcímkézve hirdetik magukról, hogy Család vagyunk, ott a politikusok száját elhagyó fogalmak eleve a metaforák ködébe vesznek.
Messiásként törtetni ebben a közegben valószerűtlen és abszurd. Igor Matovičot a lemondása pillanatában ezért tartom többre, mint amit a teljesítménye folytán kiérdemelne.
A rögeszmés küldetéstudatosság nehéz teher a politikában, de valahol mégis elismerésre méltó. A Matovičra jellemző önsorsrontás és a gátlástalan hatalomtechnika egészen megdöbbentő elegy.
A lemondása által kínált áldozat, rá annyira jellemző módon, saját személyének szoborba öntésén kívül legfeljebb a konfliktusok átidőzítésére lehet jó.
Hacsak Eduard Heger a villámhárító emberi formájáért nem kéri el a szabadalmat Benjamin Franklintől, Matovič és Sulík a póznán átült verebek kormányában hamarosan úgy fognak vijjogni, sírni, kergetőzni, mint két lankadt szárnyú héja-madár.
