Emlékszel, papika, egyszer azt mondtad, a halottakat egyszer sirassuk csak, temessük el és aztán éljünk tovább. Ne legyünk szomorúak, az élet attól nem áll meg, hogy valaki elment. Az élet túlságosan szép ahhoz, hogy ne élvezzük minden pillanatát. Igazad van.
Csak egyszer álmodtam veled. Ültem a lépcsőn, és hirtelen végigsimítottál az arcomon. Még az érdességét is éreztem tenyerednek, amit a sok munka okozott…
Tudom, hogy üzentél, tudom, hogy azt mondtad, szeretsz, és hogy minden a legnagyobb rendben van. Amúgy is üzen nekem a vén diófa, a tujafákon gubbasztó bagoly, vagy éppen az erdők alján növő gombák. Ha kinézek a határba és a távolban őzeket pillantok meg, rögtön ott vagy velem. Együtt nézzük szökellésüket, mert ennél szebb látvány – szerinted – nincs is. Nincs papi. Oly sokszor néztük ezt együtt a kerítésre támaszkodva…
Velem vagy valahányszor rácsodálkozom arra, hogy milyen varázslatosan gyönyörű minden, ami körbevesz. Gyúrom a havat, megyek ki az erdőbe akkor is, mikor mások a meleg szobában a kanapén heverésznek. Visz ki a vérem, tőled tanultam, hogy ott nincs mitől félni. Azt látni, ahogy elsuhan a kanális fölött az acélkék színű jégmadár, csak keveseknek adatik meg. Én sokszor látom, főleg télen, tőled tanultam, hogy olyankor van nagyobb esély a megpillantásukra.
Csendben vagyok, lassacskán ballagok a legszebb templom felé.
Tudod, ahol összeérnek a fák lombjai és iszonyú magas természetes kupolát képeznek. Együtt megyünk, miközben magyarázod, hogy itt csak látszólag nincs élet, s ha egy kicsit megpiszkálnánk az avart, rovarokra, pockokra, télire bevackolt sünikre találnánk.
Papikám, miért mentél el a fecskékkel? Ők azóta már két tavaszon is visszatértek, s kiköltötték fiókáikat. Ha hallottad volna azt a vidám csivitelést..! Muzsika lett volna füleidnek. Persze, tudom, hogy hallottad. Te már régóta hallod a szférák zenéjét. Én itt, a földön még csak az örvös galambok és pacsirták énekében gyönyörködhetem. Nekem itt még van valami dolgom. Talán, hogy átadjam az örökséget. Talán, hogy segítsek mindenkinek, akinek tudok. Hogy legyek önzetlen... Amire tanítottál.
Nekem ez nehezen megy, papi. Engem megfertőzött a kor, amiben élünk. Én látom mások gyarlóságait és jól tudom, magam is az vagyok... De azért próbálkozom. Csak hiányzik az a páratlanul szép kék szempár, amivel ha rám néztél, tudtam mit kell tennem.
Csend van, lassan lépdelek, talpam alatt avar zörög.
Odabent nagy üresség van, de majd elmúlik ez a nap is, és holnap megrázom magam. Az élet megy tovább, nélküled is. Megpróbálok örülni neki. Csak néha ez nagyon nehéz, papi. Ugye, tudod?
