A tettre kész „gyengébb” nemről
„Marie-Luis Eta történelmet írt a Bundesligában, úgy érzi, az Union Berlin vezetősége komolyan gondolja, hogy képes az élvonalban tartani a csapatot” – ezzel a címmel olvastam az egyik cikket az EUROSPORT internetes portálján arról, hogy Etát vezetőedzőnek nevezték ki Németországban.
A szakavatottak számára ez nem kimondottan meglepetés, hiszen a hölgy már néhány évig másodedzőként dolgozott a klubnál, 2025-től pedig az Union Berlin U19-es csapatát irányította.
Részemről ez nagyon jó jelzés az emberiség felé, hogy vegye már észre, ez a világ nemcsak a férfiaké! Annyiszor bizonyították már a nők a rátermettségüket különféle területeken, de lám, ez még mindig kevés. Jut eszembe: gimnazista koromban fociztam a falunk lányfoci csapatában. Az edzőnk a férficsapat egyik tagja volt. És senki nem kérdőjelezte meg szűk pátriárkámban, hogy mi az, hogy férfi edzi a lánycsapatot? Azt viszont sokszor megkaptuk (mármint a focizó lányok), hogy menjünk haza, és szüljünk inkább gyerekeket. Hozzáteszem: 16-17 évesek voltunk akkor, később, amikor annak is eljött az ideje, mindnyájan anyák lettünk.
Női létünkben nagyon sokszor kaptunk becsmérlő megjegyzést „hős” férfitársainktól. Nekem a sok-sok „élmény” közül az egyik különös módon beírta magát az elmémbe. Pozsonyban az Ikeából hazafelé tartva, tehát a belváros irányában autóztam. Éppen a régi Ikea, jelenleg az ügyfélközpont melletti kereszteződésben, amikor a piros jelzésre megálltam, mellettem, a bal sávban több autó is várakozott egymás mögött, mögöttem pedig hirtelenjében ott termett egy szirénázó mentőautó. Nem tudott miattam továbbhaladni, cselekednem kellett. Pillanatok alatt felmértem a helyzetet: a kereszteződésbe vezető összes közlekedési sávban álltak az autók, és igen, felötlött bennem az autósiskola oktatója: ilyenkor, a piros lámpa ellenére is el kell takarodni a mentőautó elől, hogy utat engedjünk neki. Rátapostam a gázra, és mivel a kereszteződésen túl a kétsávos út bal sávját lezárták, nekem le kellett húzódnom jobbra. Szerencsére egy buszmegálló „állt rendelkezésemre”, a mentőautó viszont vígan folytathatta útját.
Este pedig mit látok a híradóban? Egymás után beadtak három felvételt három különböző közlekedési helyzetről, felmérve, hogyan reagálnak az autósok a szirénázó mentősökre. Na, gondoltam, ezt megnézem. Az első két eset negatív, mondhatnám szégyenteljes volt. Mindkét autót férfi vezette, és sokáig akadályozták a mentőautót. Aztán a harmadik esetnél kicsit felkaptam a fejem: ez ugyanolyan autó, mint az enyém! Jé, és ugyanabban a kereszteződésben vették filmre, ahol délután én is végighaladtam. Jé, hiszen ez én vagyok! – kiáltottam fel, amikor egy pillanatra az arcom is látható volt. A „lesikamerás” tévések közlekedési szakemberrel értékeltették a felvett eseteket. És mit mondott a szaki? Részletesen elemezte a lépéseimet, és azzal zárta mondandóját, hogy a autóvezetőNŐ reakciója iskolapéldája a helyes eljárásnak.
Másnap a munkahelyemről hazafelé menet, ahogy közeledtem az egyik kereszteződéshez, sárgára váltott a lámpa, hát lassítottam, leálltam. Eközben a mögém érkező autós nagyokat tülkölt. De ez nem minden. Kiszállt az autójából, odajött hozzám, és nagy hangon azt mondta: Még hárman is átmehettünk volna! – Ilyenkor nem tudok jól reagálni, csak annyit préseltem ki magamból: Ne mondja! – Erre ő ráduplázott: Magának fakanál való a kezébe, nem volán! – Közben zöldet kaptunk, egy-két honfitársunk szintén betülkölt, de az már nem nekem szólt, hanem a „nagyszájúnak”. Szóval két egymást követő napon hallottam magamról egy dicséretet, de hogy ne bízzam el magam, másnap egy otromba becsmérlést is. Persze tudjuk, ezt a másikat csak azért, mert nő vagyok.
