A szolidaritás túloldala

És szinte már nincs is hiányérzetünk. A hír hallatán már talán fel sem háborodunk: és Magyarország hol marad? Itt nem öntött ki a Duna? Nem kellett szántókat elárasztani, házakat menteni, homokzsákok százezreit tornyozni, mozgósítani tűzoltókat, katonákat, civileket? Igaz, a magyar (kis betűvel, mert a nagybetűs hazudik, a lapátot se tudja megfogni tisztességesen) mindent megold. Küzd az árral, befogadja a háborús menekülteket, iskolát nyit az ukránoknak, üdülteti a háborús gyerekeket, feltartja a migránsözönt, viszi a segítséget Afrikába, és még csak a markát se tartja. Mert a marha magyarja az ilyen. Szolidáris. Miközben aszálykárok után jöttek a vízkárok.

Az ember már csak mosolyog az ilyen gyerekes húzásokon. Mert – visszatérve a tízmilliárdhoz – nem arról van szó, hogy a V4-ek csoportjában Ausztria vagy Románia felváltotta volna Magyarországot. Ez legfeljebb csak Ursula néni álmaiban történhetett meg, aki Varsóban kvaterkázott az „új V4”-ekkel, és osztogatta a támogatást. Megszokhattuk.

A Duna sem vágott magának új medret, hogy elkerülje Magyarországot. Az sem valószínű, hogy nem találtak volna a nagy feneketlen zsákban még egy kis aprót, vagy kaptak volna például a lengyelek fél milliárddal kevesebbet. Persze, uniós szinten is érvényes a mondás: ha adnak vedd el, ha ütnek, szaladj el. Azt is megtanulhattuk, hogy ebben a nagy marha brüsszeli szolidaritásban valahol elgurult a betyárbecsület.

Én már csak arra lennék kíváncsi, mikor olvashatunk hírt arról, mennyivel támogatja az unió a lótenyésztőket, hiszen Von der Leyen köztudottan szereti a lovakat.

Az azonban a napnál is világosabb, Brüsszel de facto nem tartja uniós tagországnak Magyarországot, annál inkább Ukrajnát, ahová számolatlanul lapátolja a milliárdokat.

De azért ne eresszük búnak a fejünket, inkább örvendezzünk és tapsikoljunk! Kiderült, ki lesz az újabb Magyarország-jelentések (értsd: Magyarországot mocskoló dolgozatok) fogalmazója. Pontosabban, ki látja el kézjegyével a soros uszítmányt. A hölgy neve Tineke Strik. De talán mindegy is, minek hívják. A lényeg, hogy ez is zöld. Rui Tavares volt az első. A portugál zöldet egy holland zöld, Judith Sargentini váltotta (aki figyelemmel követte, emlékszik rá, hogyan zokogott a boldogságtól, amikor a parlament megszavazta a feljelentését), akit természetesen véletlenül és minden szándékosság nélkül egy újabb zöld követett, akit meg történetesen Gwendoline Delbos-Corfieldnek hívtak. És most előlép a következő zöld, bizonyos Tineke Strik.

Az egészben talán az a legszebb, hogy a zöldpártinak nevezett, a valódi természetvédelmet eláruló újmarxista csőcselék, az EU majdnem legszélsőségesebb pártcsaládja (ahonnan már az LMP is ki fog lépni) sorra szenvedi el a vereségeket.

A németországi tartományi választásokon például gyászosan leszerepeltek, az EP-ben pedig lecsúsztak a hatodik helyre.

Gond egy szál se, ettől még vígan eljátszadoznak Von der Leyen homokozójában, például a nevüket és a „szakértelmüket” adják a Magyarország lejáratásához. Arra jók, hogy elvégezzék a piszkos munkát, rábólintsanak holmi eszement zöldítő uniós tervekre, cserébe beveszik őket az uniós „kormányba” is. A még nagyobb szolidaritás dicsőségére, ami, mint mondottuk, az Európai Unió legnagyobb értéke. Mi, magyarok már csak tudjuk, hiszen nekünk napi egymillió euróba kerül, a kétszáz milliós bírságon felül.