A szlovák külpolitika szkizofréniája
Damaszt abrosz, meisseni porcelán, Moser poharak, kés-villa, eltartott kisujjak, és ehetetlenek a feltálalt ételek. Körülbelül ez a kép jutott az eszembe az e heti szlovák külpolitikát értékelő konferenciáról. Mindenki szívélyesnek és közvetlennek látszott, láthatóan mindenkinek meg volt a gyerekszobája, de senki sem merte kimondani, mit is gondol valójában.
Igaz a közeg is olyan volt. Szakemberek hada, diplomaták, politológusok, nagykövetségi alkalmazottak, mind olyanok, akiknek dolguk, hogy figyeljenek a hangsúlyokra. Ki mit, hogyan, miként tálal, miként értelmez. Mint egy intellektuális játék, ahol szinte kötelesség mást mondani, mint amit igazán gondolunk, amit valójában el szeretnénk érni. Mikor rábámultam kedvenc politológusunk ásítására, rájöttem, tulajdonképp, enyhe mazochista hajlamokkal az egész még élvezhető is lehet.
Lehet, bennem van a hiba, mert talán azt vártam az egész konferenciától, hogy valós geopolitikai aspektusok alapján fogják elemezni a szlovák külpolitika tavalyi ténykedéseit. Csalatkoznom kellett. Kína felemelkedéséről, az USA erejének fogyatkozásáról, a valós orosz helyzetről, az Európai Unió szerencsétlenkedéseiről, a világban fokozódó egyenlőtlenségekről egy szó sem esett, helyette megtudhattam, hogy a világ baját a populizmus az extrém nézetek és az álhírek terjedése okozza, amely aláássa a jó öreg transzatlanti rendet, ami ugye az egyetlen letéteményese a demokráciának és a humánus életvitelnek.
A leköszönő államfő mondta ki a valót, amikor a szlovák külpolitikát szkizofrénnek minősítette. Persze, a maga libsi szemszögéből minősítette annak, mert azt nehezményezte, hogy a honi politikusok külföldön nagyon européerek, hangoztatják, milyen transzatlanti hajlamokkal bírnak, és mennyire demokraták, sőt elfogadják a világ kihívásait a mindenféle divatos elferdülés pátyolgatására. Mikor pedig haza érnek, akkor a legpopulistább, kirekesztő szólamokkal hajhásszák a honi sikereket azoknál, akik hallgatnak a populista szólamokra.
Ismerve a köztársasági elnök nézeteit, kijelentésén nem is csodálkoztam, ahogy azon se, amikor kijelentette: „Ne hagyjuk, hogy a V4-es együttműködés, bármely politikusnak az egoista játékává váljon. Mára nem alakult ki jó kép a V4-ről, mert néhány politikus behozza a belpolitikáját az együttműködésbe, és hazai politikájuk játékszerévé akarja tenni a V4.”
Tulajdonképpen igazat mondott a köztársasági elnök. Valóban szkizofrén helyzet. Hiszen ahogy a magyar, úgy a szlovák közvélemény többsége úgy gondolja, hogy talán lehetne tenni valamit annak a vesszőfutásnak a megszüntetéséért, amit harminc éve élvezünk, azóta, hogy próbálunk integrálódni a nyugathoz.
Megszenvedtük a rendszerváltást, átadtuk a nemzeti vagyonunkat, nem dolgozunk kevesebbet, mégsem érezzük, hogy egyáltalán esélyünk lett volna felkapaszkodni a nyugati életszínvonal szuper-expresszére. Béreink, mikor végre elindulnának, rögtön jelentkezik az áldott versenyképességi kényszer, és látjuk, a kormány kényszerpályára került. Egyrészt szociális engedményeket tenne, másrészt kiszolgálná az ideiglenesen itt tartózkodó nyugati tőkét.
A kényszerpálya elkerülésére pedig csak egyetlen mód van, ha a Köztes-Európa egységesen kiállna az érdekei mellett. A tisztes kiállás, az autoritás hangoztatása, talán még hatékonyabb is volna az ország érdekei szempontjából, és lehet, a normális köztes-európai polgár is mellé tudna állni egy ilyen vezetőnek.
Helyette kaptunk zagyva gondolatokat a transzatlanti együttműködés szükségszerűségéről, a demokratikus értékek védelméről, és problémaként pedig megjelenítik a populizmus az extrémizmus felerősödését, illetve az álhírek terjedését. Ezt ma már ki hiszi el?
Pedig a köztársasági elnök is kimondta a valót. Szerinte Szlovákiának erősítenie kellene az önbizalmát, hogy megbízható partnernek lássák. A megbízhatóság az autoritással kezdődik, még ha a partnerrel esetleg nem is értünk egyet, de a világos álláspont meghozza a megbízhatóságot. Persze kérdés, hogy mi mellett kellene kiállnunk? A globális háttérhatalom érdekei, vagy a mi lokális érdekeink mellett.
Ha a szlovák diplomácia valóban ezt a szkizofrén külpolitikát folytatja, hogy hangzatosan eljátssza az européert, a másik oldalon pedig haszonélvezője annak, amit a V4-es összefogás kiharcol, akkor a kettős beszédbe valóban meg fog hasonulni.
Peter Pellegrini is felszólalt, jobban mondva, hadarva felolvasta a szlovák külpolitika eredményeit. Ennek hallgatása már valóban átlépte a mazochizmus határait. A búcsúszavaiban a kormányfőnek viszont volt egy biztató, önkritikus mondata: „Tudok én humorosabb beszédet is tartani, de nem akartam megsérteni vele az itt megjelent a tudományos közeget.”
Lehet vágyvezérelt gondolat, de számomra ebbe akár az is belehallható volt, hogy tudnék én még talán igazat is mondani… Kicsit olyan, mint Orbán Viktor beszélgetése feleségével az egyik évértékelő előtt:
– Miről beszéljek?
– Mondj el mindent.
– Abból baj lesz!
Megsúgom, abból nem lesz baj, ha kimondjuk, hogy figyelnünk kellene a geopolitikai hatalmi játszmákra, a technológiaváltásra és a klímaváltozásra. Ha ezekről őszintén kimondatjuk a vezetőinkkel a tennivalókat, már jó útra téríthetjük az elitünket. Ehhez viszont egyetlen eszközünk van – elmegyünk szavazni a választásokon, és bekarikázzuk azokat, akik valóban hajlandóak képviselni minket, az istenáldotta lokalitás népét.
Le szeretném szögezni, hogy a fenti kritikus hangnem egyáltalán nem jelenti azt, hogy elutasítanám az európai igazságos együttműködést!
