A szlovák jégkorongozó üzenete és az elveszett olimpiai eszme
A szlovák jégkorongozók elveszített bronzmeccse utáni napokban nemcsak a vereség, hanem egy sokkal messzebb mutató jelenség is előkerült: néhány sajtótermék és kommentelő újra azért támadta a csapatot, mert KHL-ben játszó hokisok is részt vettek az olimpián. Mintha a sportolók személyes felelőssége lenne, hogy hol húzódnak a frontvonalak, hol zajlik háború, vagy milyen döntéseket hoznak kormányok és hadseregek.
Ez klasszikus képmutatás. És a lehető legmesszebb áll attól, amit az olimpiai eszme – Coubertin eredeti gondolata – mindig is hordozott: a sport a béke nyelve. A verseny a háború ellentéte, nem a meghosszabbítása.
Az olimpia mindig is arról szólt, hogy a világ akkor is találkozik, amikor a politikusok már képtelenek párbeszédet folytatni. Pontosan azért, mert a sport a béke természetes terepe. A pályán nem a tankok, nem a csapatmozgások és nem a diplomáciai fenyegetések versenyeznek – hanem emberek, tehetségek, életek. Ma úgy tűnik, a világ rosszabb helyzetben van, mint az 1980-as vagy éppen 1984-es nyári játékokon, amikor a világ egyik vagy másik fele bojkottálta a sport ünnepét. Sok ember karrierje csúcsán így nem tudott olimpiai sikert szerezni.
Aki sportolókat büntetne azért, ahol játszanak, az valójában nem érti az olimpia lényegét. Sőt, szembe megy annak az eszmének, amelyre a modern olimpiát felépítették.
A sport akkor válik a háború eszközévé, amikor politikai aktorok, vagy politikai ösztönből cselekvő újságírók úgy döntenek, hogy a sportolót a geopolitikai térképen keresztül értékelik.
Ez pedig veszélyes precedens: az ártatlanokat sújtja, miközben a valódi döntéshozók érintetlenek maradnak.
Šimon Nemec, a szlovák csapat egyik kiválóságának egyszerű mondata – „A hazám nincs jó időszakban, ezért különösen fontos, hogy a hokival örömet tudtunk szerezni” – azért rezonált ennyire, mert őszinte volt. És mert rávilágított: nem az olimpia politikai felhangjai terhelik meg Szlovákiát, hanem az a légkör, amelyben ma élünk. A játékosok nem a háborúról beszéltek, hanem arról, hogy egy ország feszültsége visszahat mindenre – még egy jégpályára is.
De éppen ezért volt szimbolikus az ő szereplésük: a béke nyelvén próbáltak örömet adni egy igazán kemény játékban azoknak, akik otthon napról napra egyre több bizonytalansággal szembesülnek, a háború, de annak egyik vagy másik irányú kommunikációja és a gazdasági bizonytalanság okán.
A sport soha nem lesz a háború jobb keze. Aki a hokisokat szankcionálná, kritizálná, vagy bűnbaknak állítaná be, az nem az erkölcs oldalán áll – hanem a saját kettős mércéjének rabja. A sportolók egy dolgot tehetnek: játszanak, küzdenek, örömet adnak. Lehet szurkolni vagy nem szurkolni a szlovák csapatnak, de azt el kell ismernünk, hogy a hoki ismét reményteli hangulatot hozott az országba, amelynek sportsikerei mellett a gazdasági eredményei is elmaradtak az utóbbi években. Az olimpia pedig pontosan erre való.
Nem arra, hogy a politika árnyékát vessük rájuk – hanem hogy megmutassák, milyen lenne a világ, ha a konfliktusokat nem tankok és ultimátumok, hanem tiszta játék és tiszta teljesítmény dönthetné el.
