A Satyricon és az Eastwicki boszorkányok
„Mit tesz a törvény ott, hol a kormánypálca a pénzé, pénzért adják el gyakran a színigazat. Szóval az ítélet nem más, mint üzleti áru.” – írja Petronius a Satyricon című regényében. Írta, amíg írhatta. Horváth István Károlytól, a Satyricon fordítójától tudjuk, hogy „Néró tűzvésztől pusztuló Rómájában nagyszabású (megalomán) építkezési tervek születnek, de a költségeket – az ámokfutó tervek megvalósításához – a provinciákból kisajtolt hatalmas (abnormális) adókból óhajtja fedezni a principátus. Öngyilkosságba űzik a korszak legjobb koponyáit, ha kiderül róluk (mert besúgók jelentik), hogy a normalitás nevében nem értenek egyet Néró hagymázas terveivel, köztük Senecát, az eposzköltő Lucanust és Petroniust, akiket az őrült a habókos hatalom szintén a halálba kergetett. A rémület légköre nehezedik Rómára és az egész birodalomra.
Kérdés, mit tehetnek ilyen társadalmi légkörben az emberek? A császár és a birodalom legfőbb vezetői a legfontosabb kérdések megválaszolása helyett mintha „satureumot” (bódítószert) ittak volna. Horváth István Károly a Satyricon szellemes utószavában így adja meg a választ: „Egyesek a tűrést hirdető sztoikus filozófia védőpáncélja mögé rejtőztek (lásd az EU-ban kialakult, bár inkább csak mimikriként felvett birodalmi mentalitást). Mások Epikuroszra hivatkozva a gyönyörök bódító mámorába, ismét mások misztikus kultuszok reményt és menekülést ígérő tanaiba menekültek, bár időnként már inkább nevetésre ingerlő római „mimus”-parodisztikus gyakorlatába.
Trimalchio lakomáját olvasva, ami Fellinit is alkotói tűzbe hozta, a házigazda Trimalchio világjobbító eszméjéről értesülünk. Trimalchio lakomázás közben előadást tart a „szabad szellentés jogáról”, mellyel kapcsolatban ediktumot készül kibocsátani. Egyébként – a fordító szerint – Trimalchio veszedelmesen emlékeztet egy másik nagyságra, aki ugyanolyan tehetségtelenül (hamisan) énekel és szónokol, mint Néró. Az egész Satyricont fájdalmas gúny és öngúny hatja át: ilyenek vagytok (és persze ilyenek vagyunk).
Olvasás közben a világjobbító „megoldások” John Updike nagy sikerű regényét, az Eastwicki boszorkányokat juttatják eszembe, amely a Satyriconhoz hasonlóan – szépirodalom létére – a pszeudopornó jelenetek leírásáig merészkedik. Erőltetett a párhuzam? Magam is érzem. Hiszen Petronius Satyriconja – korabeli mércével mérve is – „realista” regény, a nérói Róma köznapi erkölcse képződik le benne. Nem kis, mondhatni rázós feladat Petronius korát párhuzamba állítani a ´70-es, ´80-as évek amerikai demokráciájával. Igaz, hogy a korabeli Amerika „látható” főhatalma, vagyis a hivatalban lévő amerikai kormányzat (talán) valóban a demokrácia nevében szeretné kormányozni Amerikát. Csakhogy a valódi hatalom akkorra már nem a demokratikusan megválasztott kormány kezében volt, hanem a deep state, vagyis a polgár számára láthatatlan magán pénzügyi hatalom kezében, amely (1913-tól London City-i székhelyéről a New York-i Wall Streetre tette át székhelyét) az Eastwycki boszorkányok publikálása idején már a vietnami dzsungelháborúba sodorta az országot.
A regény három női főszereplőnője: Alexandra, Jane és Sukie fiatal, elvált vagy özvegy (vagy egyszerre mindkettő) asszonyok időtöltése gyakran téved okkult területre. Magyarán, gonosz kis boszorkányos praktikákat űznek. Ezt akár tehetetlenségi szindrómának is értelmezhetnénk, amit John Updike virtuózan ábrázol. Időnként összejönnek Deryl Van Horne-nál, a Lenox-udvarházban, ahol a fekete csempével kirakott fürdőben marihuánát füstölve orgiáznak. Ami számomra többé nem kérdés: míg Petronius a római kor realistája, addig a formavirtuóz Updike-ra a legjobb könyveiben a jól fizetett, morált és keresztény hitet romboló ügynök gyanúja vetül.
S mert minderre ma már a titokzatos háttérhatalom szennyes felhője borul, csak annyit kívánhatunk Donald Trumpnak és adminisztrációjának: az Isten segítse őket!
