A régiók autonómiája szlovák érdek is, mégis szitokszó. Miért?
Az 1989 óta eltelt három évtized tapasztalatai, a felgyorsuló asszimilációs nyomás, egyre hangsúlyosabban hívja fel a figyelmet arra, hogy a felvidéki magyar közösség megerősödésének, sőt megmaradásának legfontosabb garanciája a regionális önigazgatás. Ez még akkor is így van, ha az autonómia fogalmához az elmúlt évtizedekben a többségi nemzet részéről negatív felhangok tapadtak, amik sajnálatos módon visszhangra találtak közösségünk soraiban is.
A rendszerváltozást követően természetes igényként jelentkezett a felvidéki magyarság soraiban a regionalizmus felvetése, amely szervesen kapcsolódott a megvalósuló és működő helyi autonómiákhoz, az önkormányzatokhoz.
A folyamat kicsúcsosodása az 1994-es komáromi önkormányzati nagygyűlés volt.
A szlovákiai magyar közösség érdekképviselete 1998 és 2006 között a pozsonyi kormány tagjaként új helyzetben találta magát, megszerezve az érdekérvényesítés számos korábban elérhetetlen eszközét, de lemondva a szlovákiai magyarokat érintő keretek stratégiai átalakításáról.
A szlovák partnerek által meghatározott szűk mezsgye szabta meg a kompromisszumok határait, a regionalizmus elve háttérbe szorult az újonnan felállított megyék határainak megrajzolásakor is.
A népszámlálások adatai világosan mutatják, hogy az elmúlt három évtizedben a közösségi érdekképviselet képtelen volt feltartóztatni a felvidéki magyarság egyre drámaibb fogyását, nem tudott kidolgozni olyan stratégiát, ami alkalmas lett volna az asszimilációs folyamatok visszafordítására. Napjainkban egyre sürgetőbb kényszer a közösségünk megerősödését, megmaradását elősegítő stratégia kimunkálása.
A magyarok által lakott régiók önigazgatásának kibővítése – túllépve a helyi önkormányzatok világán – láthatóan komoly ellenérdekekbe ütközik nemcsak Szlovákiában, hanem például a fejlesztési régiók határait néhány éve önkényesen átrajzoló Romániában is.
A Székelyföld beolvasztása egy román többségű nagyrégióba kifejezetten hátrányosan érinti az ott lakó magyar közösséget.
A regionalizmus, az autonómia szitokszóvá válása jól mutatja, hogy a nemzetállami logikával szemben hatékony érveket csakis a többségi nemzet érdekelt képviselőivel szövetségben lehet megfogalmazni:
Dél-Szlovákia felzárkóztatása ugyanis közös érdeke az itt lakóknak nemzetiségtől függetlenül. A szerves gazdasági egységet alkotó természetes régiók felállítása tűnik a leginkább járható útnak, amihez partnerként megnyerhető a többségi nemzet, mindezt megerősítheti számos működő európai példa is.
A közösségünk boldogulását elősegítő regionális önigazgatás megteremtésének elsődleges feltétele, hogy maga a felvidéki magyarság fogalmazza meg nagyon hangsúlyosan, egyértelműen az igényét az általa lakott természetes régiók önigazgatására.
A politikai érdekképviselet csak a kereteket tudja megfogalmazni, jól működő regionális önigazgatás azonban csakis alulról építkezve valósítható meg.
Ez a körülmény emeli ki leginkább a helyi önkormányzatok jelentőségét, közösségmegtartó erejét.
A belebegtetett közigazgatási reform éppen azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az önkormányzatok összevonásával tovább szűkülhetnek a felvidéki magyarság önigazgatásának korlátai.
Történik ez olyan pillanatban, amikor közösségünknek már pozitív diszkriminációra lenne szüksége az asszimilációs folyamatok feltartóztatásához.
A felvidéki magyar érdekképviselet mind nyilvánvalóbb válsága miatt az elmúlt hónapokban az önkormányzatiságból kinövő önigazgatás is a pártpolitikát elutasító hangulat eszközévé vált.
A választott helyi képviselőket összefogó nemzeti tanács ebben a kontextusban pótolhatná azt a legitimációs hiányt, amit a pártpolitika egyes szereplőivel szemben érzékel a közvélemény.
Másfelől, sajnálatos módon, a nemzeti tanács az elmúlt három évtizedben a felvidéki magyar politika Szent Gráljává vált, amely ennek köszönhetően jelenleg még sokkal inkább az ezotéria része, mint komolyan vehető stratégia.
Ha sikerül elkerülni a buktatókat, s a következő helyhatósági választások előtt újjáalakul az egységes magyar érdekképviselet, az egyik első, s legfontosabb lépés lesz a helyi érdekek és a sokak számára most még rendkívül pejoratívan hangzó pártpolitika újbóli egymásra találása.
Enélkül ugyanis nem fog menni.
Ha az egyre zsugorodó szemétdombokon kaparó kakasok helyett egységes képviseletet, a déli természetes régióink önigazgatását szeretnénk elérni, a saját józan eszünk lehet az egyetlen szövetségesünk.
Az olvasóban felmerülő kétely persze jogos: megváltozunk vezényszóra, végre megjön a jobbik eszünk? Majd meglátjuk.
