A polgárháború felé sodródik az amerikai társadalom?
Több mint egy hét telt el az amerikai választások óta. Ez volt minden idők egyik legkiélezettebb és legszorosabb csatája, amely még véget sem ért, hiszen Donald Trump a Legfelsőbb Bíróságon szeretne jogorvoslatot venni. Az amerikai társadalom a szó legszorosabb értelmében most mindennél jobban megosztott. De mi vezethetett ehhez a háborús és ellenséges állapothoz?
Európai szemmel nézve azt hinnék, az amerikai választási rendszer hasonló az európai országok többségi választási rendszeréhez. A cikknek nem célja részletesen bemutatni az amerikai választási rendszert, elég annyit tudni, hogy a Giovanni Sartori (olasz politológus) féle kétpártrendszernek a meghonosodása Amerikában a régmúltra tekint vissza, annak hagyománya és legitimitása határozta meg a demokratikus társadalmi berendezkedést. Azért fontos ezt megemlíteni, mert ez nagyban meghatározta az amerikai demokratikus társadalom fejlődését, így teljesen máshogy fejlődött az USA az európai nyugati típusú demokráciákhoz képest. Ebből kiindulva magyarázható az is, miért más a sajtószabadság az USA-ban, mint Európában.
Kontinensünkön a közmédia léte egyfajta elvárás, a polgári demokráciák, illetve a jogállamiság fontos részét képezi, ehhez képest Amerikában nem létezik közmédia, a sajtó kétpólusú, az események tálalása erősen behatárolt szemüvegen keresztül történik.
Ez nem meglepő, hiszen ahogy Amerika haladt a korral, úgy vált a média a két politikai tábor támogatójává, illetve ellenkező esetben kritikusává. Ennek ellenére a közös alap sokáig megvolt: kölcsönös tisztelet a két oldal felé.
Habár voltak mélypontok az amerikai politikai kultúrát tekintve, de antidemokratikus eszközökhöz ritkán folyamodott a két fél, a médiák is igyekeztek megtartani egyfajta mérsékelt hangulatot, hogy ne kerüljön sor mélyebb társadalmi konfliktusra. Az utóbbi időkben azonban a kiélezett helyzet odáig fejlődött, hogy már-már polgárháborússá alakult a két történelmi párt szavazótáborának a szembenállása.
A kiélezettebb szembenállás már négy éve is jelen volt, Donald Trump felbukkanása és a demokraták belső konfliktusai eredményezták mindezt. Már a 2016-os kampányban megfigyelhető volt a harciasabb retorika: mind Hillary Clinton, mind pedig Donald Trump élesen bírálta ellenfelét azzal, hogy a másik fél győzelme esetén milyen végzetes károkat okozhatnak az amerikai társadalomnak, és mennyire tehetik tönkre az ország gazdaságát.
A vesztes demokraták nehezen tudták feldolgozni, illetve elfogadni a vereséget.
Ennek a bizonyítéka a választások utáni tüntetéssorozat, illetve, hogy Trump folyamatosan ellenszélben kormányzott, a demokratákkal szimpatizáló meghatározó médiumok, mint például a CNN, gyakorlatilag mintha folyamatosan kampányoltak volna ellene, és már idő előtt készültek volna a 2020-as választásokra.
Egy ilyen nagy fölényben aztán a közvélemény-kutatók sem tudták felmérni a valós különbségeket, ahogy négy éve, úgy most is kudarcot vallottak. Biden győzelmét ugyanolyan egyértelműnek könyvelték el, mint azt korábban Clintonnal kapcsolatban mondták.
A demokraták médiafölényének a hatására tűnhetett úgy, hogy Biden előnye hatalmas. Ehhez képest teljesen máshogy alakultak az erőviszonyok, a republikánusok tábora erősödött, holott a közvélemény-kutatásokból az jött le, hogy meggyengültek. A republikánus szavazók mindig is rejtőzködőbbek voltak, tudták, nem kedvez nekik a közhangulat.
A demokrata tábor pedig elhitte a hatalmi előnyt, erősebb volt bennük a Trump-ellenesség, és elhitték, hogy ők az egységesebbek, így fel sem merült bennük, hogy létezhet más alternatíva, egyszerűen Bidennek kell győzni, hiszen mindenki ezt várja.
Míg a republikánus tábort maga Trump mozgósította, addig Bidennnek elég volt a passzív szerepvállalás.
A választási hangulat a demokraták részéről nem Biden személyéről szólt, hanem a Trump jelentette ellenségképről.
A történelem során a demokraták és a republikánusok politikája mindig változott, hol a demokraták folytattak agresszív külpolitikát, hol pedig a republikánusok, és volt, amikor a demokraták izolálták el magukat, de ezt megtették a republikánusok is. A jelen állás szerint a republikánusok azok, akik a világcsendőr szerepe helyett az ország megerősítését tűzik ki célul. Ezt bizonyítja Trump négyéves ciklusa, hiszen Amerika nem kezdett háborúkba, és inkább az ország gazdasági stabilitására koncentrált.
A demokraták Bidennel az élen valószínűleg folytatják Amerika „terjeszkedését,” amely nem feltétlenül jelent hátrányt, ha abból indulunk ki, hogy szorosabbá válhatnak a kapcsolatok a NATO-val és az Európai Unióval. A kérdés az, milyen mértékben szólnak bele az Európai Unió tagállamainak belső viszonyaiba.
Az előző négy évben a társadalmi megosztottság jócskán kiéleződött, a tavaszi tüntetések, a Black Lives Matter mozgalom előretörése még inkább felerősítette a nyugtalanságot. A demokraták igyekezték meglovagolni ezt a hullámot, hiszen ez még inkább fokozta a Trump-ellenességet.
A jövőben a megosztottság tovább mélyülhet.
A demokraták most elégedettek, hiszen elnökjelöltjük megnyerte a választást. Ez azonban megváltozhat, ha újraszámolják a szavazatokat, és nem Biden kerül ki belőle győztesen.
A republikánusok tábora most kivárásra játszik, ők meg vannak győződve arról, hogy választási csalás történt, bíznak a Legfelsőbb Bíróság döntésében.
Akármi is történik, az eléggé valószínű, hogy nem kerülhető el a két tábor egymásnak feszülése.
A demokraták továbbra is az identitáspolitikát folytatják, amely az összes kisebbségi csoportok felvállalását, és jogaik kiszélesítését tűzi ki célul. A republikánusok pedig a Trump által kikövezett úton haladnak tovább: szemben a globalista elittel.
