A periféria a sanzölizén
A rendőrségi tiltás ellenére múlt szombaton huszadik alkalommal is az utcára vonultak a sárgamellényesek Franciaország több nagyvárosában. Igaz, most nemcsak Macron eliteket védő politikája ellen tiltakoztak, hanem a rendőri brutalitás ellen is, amelynek áldozata egy idős nő, aki súlyos fejsérülést szenvedett a múlt heti megmozdulás alkalmával Nizzában, mert egy rendőr a földre lökte.
Toulouse, Bordeaux, Marseille, Nizza, Dijon és Rennes mellett a világhírű párizsi Champs-Élysées bulvár is megtelt a tiltakozókkal, és a rendőrség ismét aratott: egyrészt büntetett, hogy a tiltás ellenére is elfoglalták az utcákat, másrészt többeket őrizetbe vett, és természetesen volt könnygáz is. Ahogy azt az elmúlt 20 hét során megszokhattuk.
Azt is megszokhattuk, hogy a franciák mindig elégedetlenek, ha a kormány változást akar. Vagy ahogy mondani szokás: „az ország versenyképességének növelése érdekében reformokra van szükség”.
De miért is tiltakoznak ilyen vehemensen a franciák, ha egyszer tudják, bőrükön érzik, hogy országuk leszakadóban van Németországhoz képest? Ha egyszer megválasztották a globalista Emmanuel Macront, miért nem fogadják el a reformpolitikáját? A kérdés azért is jogos, mert a sárgamellényesek nem kis része Macronra szavazott 2017-ben. S alig telik el egy év, s alighogy meghirdeti az ország „versenyképességének növelését” célzó reformjait, máris a fejét követelik.
Mert igazságtalannak, az egyenlőség – Franciaországban érthető módon ez utóbbi különösen fontos – elvét teljes mértékben nélkülöző adópolitikát vezetett volna be. Az rendben van, mondták a sofőrök, a víz- és gázvezeték-szerelők meg a felszolgálók, egyszóval a bérből és fizetésből élők, tehát az alsó középosztály (merthogy ők a sárgamellényesek), hogy a klímavédelem pénzbe kerül, és a forrásokat az üzemanyagok zöldadójának emelésével meg lehet teremteni, de miért ők fizessenek be többet a nagy közösbe, miért nem azok, akiknek komoly vagyonuk van? Miért a periféria fizessen többet, miért nem a centrum?
Mert Macron úgy akarta beindítani a francia gazdaság bedögleni látszó motorját, hogy a nagy cégeknek komoly adókedvezményeket adott, és ami végképp kiverte a biztosítékot, eltörölte a vagyonadót. Hadd másoljam ide egy francia takarítónő vallomását, ami világos beszéd: „Tudom, hogy a Föld ég, és tudom, hogy nekem is kell áldozatot hozni, de az nem igazságos, hogy nagyobb arányban kell a minimálbéremből fizetni, mint a vagyonosoknak.”
Franciaországban nagyon drága a lakhatás, nagyon sokan költöztek vidékre, ahol olcsóbb az élet, tehát az ország lakosságának jelentős része naponta ingázik a munkahelyére. Az üzemanyag drágulása ezért létbizonytalanságba kergetné az embereket, családokat. Macron, hogy időt nyerjen, elhalasztotta a zöldadó emelését, de a vele kapcsolatos bizalmatlanság nem múlt el.
Pedig önkritikát gyakorolt, visszafogottabb lett, s már korántsem olyan arrogáns, mint a tüntetések elején volt. Hazai és nemzetközi presztízse leértékelődött, s mivel kidőltek mellőle korábbi szövetségesei, a német és az olasz vezetés, az „új Európa” projektje is veszélybe került.
