A papír dicsérete
Hetilapunk, a Magyar7 indulásakor egy református pap nekem szegezte a kérdést: ugyan miért foglalkozunk hetilappal, hiszen a nyomtatott sajtó napjai meg vannak számlálva. Sok igazság van abban, amit mondott, de meglepett, hogy éppen egy keresztyén, konzervatív értékrendű ember szájából hangzott el.
Persze, az ember ennyi sajtónál töltött év után gyakran gondolkodik el a pro és a kontra véleményen, pláne, ha látja a riasztó példákat, hogy világszerte milliós példányszámú magazinok, hetilapok – amelyek egykor etalonnak számítottak – húzzák le a rolót. A piac vastörvényein túl valami más szempont is erre ösztönzi őket.
Az internet ugyanakkor olyan fenomén, amely immár kezelhetetlen, csak sodródni lehet vele. Olyan hatalmat adtunk valakik kezébe, amire már nincs ráhatásunk
– nyilatkozta valaki a minap. Itt van például a Facebook. Aki nincs a Facebookon, az nem is létezik, szokták mondani. De nagyon kevesen néznek be a boszorkánykonyha legkoszosabb fazekába; legfeljebb azt látják, mi rotyog benne, milyen ételt kap a jónép aznap vacsorára, de hogy mennyire koszos az edény, és hány odakozmált réteget kavarnak fel a falatokhoz, kevesen tudatosítják.
Aki például éjjel-nappal a Facebookon lóg, nem is tudatosítja, hogy lényegében egy buborékban úszkál. Ott oszt véleményt, vitatkozik és érvel.
Azt hiszi, tömeghez szól, a „többiekhez”. Ha tudná, hogy zárt körben hadakozik, talán elmenne a kedve az egésztől. Pedig ma már bárki létrehozhat egy csoportot, amelyet eleinte kevesen, majd egyre többen követnek, csatlakoznak hozzá, szóba elegyednek a csoport többi tagjával. Olyan ez, mint egy szőlőszem, amely úgy alkot szőlőfürtöt, hogy a szemek talán soha nem érnek össze. Ebből nem lesz Tokaji, de még csak vinkó sem, mert az algoritmusok és az algoritmusok mögé bújó cenzorok nem vegyítik össze a szőlőszemeket és a fürtöket. Nem azért, mert nem tehetnék, hanem az felel meg az érdekeiknek, ha minél több csoport jön létre, amelyekben egyre több a résztvevő, számukra pedig egyre busásabb a haszon.
Hiába alkot a sok szőlőszem sok szőlőfürtöt, a fürtök pedig egy gigantikus, a világfalu egybefüggő ültetvényét, abból közösségi élmény és tanulság nem következik.
Ennek ellenére a legtöbb portál esetében lassan szentírássá vált, hogy megosztva tartalmait, a Facebook olvasottságával méri magát; hány megtekintés, megosztás, kattintás stb. volt aznap egy-egy cikkre. Aki a legtöbbet kapja, az a nyerő. A mennyiség harca ez a minőség ellen. Egy idő után maga az újságíró is azon kapja magát, hogy igyekszik „megfelelni” a verseny szellemének, és próbál minél ütősebb címet adni a cikkeinek, amiket kíváncsian nyitnak ki az olvasók. Lehet, hogy két mondat után érdektelenségbe fullad a kísérlet, de már volt egy megtekintés.
Az értékrend kezd lecsúszni, helyébe a tülekedés nyomul, s a hozzászólóknál, ráadásul a fogyasztóknál, a kommentelőknél perceken belül anyázásba torkollik a véleménycsere, feledve az eredeti tartalmat.
Kérdés persze, értelmezhetjük-e ezt a szelep kieresztésének, vagy inkább a feszültség szításának?
Ismerősi körömben van egy pasas, akivel lassan nem lehet normálisan szót érteni. Bármi legyen a téma, öt perc után azt taglalja, kinek hogyan mondogatott oda a Facebookon. A közbevetett kérdésre, hogy nem unja-e ugyanazzal a tucatnyi emberrel vívni a szélmalomharcot, értetlenül néz. Azt hiszi, hogy a nagy közönséggel (közösséggel) osztotta meg a véleményét, s azt rengetegen kvittelik. Hiába próbálom neki elmondani, hogy a bejegyzése általában ugyanahhoz a körhöz jut el, amelyben többségben vannak a vele azonos véleményen levők, és lényegében néhány ellenvéleménnyel hadakoznak. Vagy nem hiszi, vagy bigottan darálja tovább a mondandóját.
Miért szurkolok a nyomtatott sajtónak? Évek óta tapasztaljuk, hogy az internetes óriások (Google, Facebook) hogyan manipulálják a közvéleményt, és hánynak fittyet a szólásszabadságra, amelyet fennen hirdetnek.
Ennek zászlaja alatt lehetetlenítenek el szerzőket és portálokat, cenzúráznak tartalmakat, dobnak a kukába nekik, a (természetesen nem létező) háttérhatalomnak nem tetsző cikkeket. Ilyenkor a titokzatos és láthatatlan algoritmusokra hivatkoznak, amelyek automatikusan szűrnek bizonyos tartalmakat. Másrészt a gyűlöletbeszédre, amely napjaink varázsvesszeje lett.
Ezt a nyomtatott sajtóval nem tudják megtenni a nagyon nyitott, végtelenül toleráns betyárok, akik az övéktől eltérő véleményt nem bírják elviselni.
Sok egyéb szempont mellett ezért is van létjogosultsága a papírnak. Azon túl, hogy a reggeli kávé mellett kellemesebb lapozgatni, mint az egeret tologatni.
