A noblesse oblige és az aranybudi
Hiába kutatok az emlékeim között, nem tudom felidézni, hol láttam aranyvécét. Persze nem a maga természetes valójában, hiszen nem járok olyan noble helyekre, ahol ilyen előfordulhat. Bár maga a noblesse oblige, a francia eredetű kifejezés egykor a nemességhez kötődött, és arra utalt, hogy a nemesség kötelez. Vagyis a társadalmi rang, a kiváltság és a magasabb pozíció magával vonja a felelősségvállalást, a nagylelkűséget, az etikus és bölcs magatartást a kevésbé tehetős polgárokkal szemben.
Rémlik, hogy egyszer a tévében mutattak ilyet, talán Hollywoodban, vagy valahol az arab világban. Mindegy is egyébként, hogy hol, hiszen ez normális ember számára körülbelül annyira fontos, mint egy elkenődött muslica a szélvédőn. Aranyvécét mi, egyszerű halandók talán sosem fogunk látni életünk során, nem mintha hiányérzetünk lenne emiatt. Hacsak. Hacsak el nem ruccanunk Ukrajnába, ahol Zelenszkij elnök egyik haverjának ilyenje van. Igaz, a hírek szerint az ipse éppen bujkál valahol, úgyhogy az aranyozott klotyó kihasználatlanul ragyog az éjszakában. Hogy mi lehet az üzenete, csak találgatni lehet.
De maradjunk a budinál, és nézzünk körül kissé ebben a kultúrkörben. Mert a hülyeségen túl az aranyklotyónak a filozófiai üzeneten kívül azért van némi emberi, szociográfiai vonzata is. Például felveti a kérdést, hogy mit érezhet az aranyvécét birtokló ember, amikor „kevésbé tehetős” polgártársait látja a téli nyirkos futóárokban halálfélelemben kúszni a sárban, kialvatlanul, alultápláltan (mert a géhások is lopnak) várva a nyomorult halált. Ez a polgártárs boldogan beérné egy kert végi, gyalulatlan deszkából összeeszkábált fabudival (szivecske alakú kukucskálóval az ajtaján), ahol a légyzümmögés olyan isteni zene volna a fülének, mintha magát Mozartot hallgatná, miközben könnyít magán. Csak hagyják békén.
Aranybudis ukrán barátunk azonban vélhetően sosem fog látni lövészárkot, hiszen azt nem neki találták ki, hanem azoknak a szerencsétleneknek, akiket az aranyvécések fogdmegjei az utcán vadásznak le és tuszkolnak a frontra. A lövészárkot nem a noblesse számára találták ki.
De van ennek történelmi vonzata is. Feltételezhető, hogy még magának a Napkirálynak, XIV. Lajosnak sem volt aranybudija. Nem is lehetett, hiszen az angolvécét később találták fel Boris Johnson elődei, Lajoséknál ezért legfeljebb pottyantós lehetett, esetleg márványból. Nem véletlenül említem Johnson urat, hiszen ő volt az, aki meghiúsította az orosz–ukrán háború lezárását, állítólag egymillió fontos kenőpénz fejében, mivel a haverja fegyvereket szállított Ukrajnának. Tehát adott a másik kínzó kérdés: vajon a fegyvergyártó havernak van-e aranybudija? És vajon – ha a haza érdeke úgy kívánná – odaadná-e beönteni ágyúgolyónak? Bár az arany sokkal puhább fém a vasnál vagy a bronznál, nem lenne alkalmas lődözésre. Pedig milyen szép csíkot húzna a horizonton egy süvítő aranygolyó, mielőtt becsapódna és kiontaná a beleit egy orosz gyalogosnak…
De mivel a humor és a szellemesség a liberálisok kiváltsága, szigorúan maradva a stelázsi meg a hokedli közt a döngölt padlón, tegyük fel a földhözragadt kérdést: miért is kell elszedni tőlünk mindent, hogy ezeket betuszkolják a fényességes klubba? Hogy még több aranybudira fussa nekik? Ugyan, kérem! Nem ők az érdekesek, hanem az Ukrajnának nevezett földdarabon a csernozjom meg az ásványkincsek, meg az orosz kőolaj, földgáz, erdő, mező.
Erre fáj a foguk a civilizált nyugati elvtársaknak, hogy ők is úgy hentereghessenek az ágyon a bankjegykötegek közt, mint a lebukott ukrán sorozótiszt. Erről szól az egész vérontás, erről a lövészárok sara, a világ minden tájára szétkergetett ukrán nép könnyei, s ebből csurran-cseppen Zelenszkijéknek is egy-egy dácsára Floridán, ahol majd, ha ezt az egészet megússzuk élve, családostul meghúzhatják magukat. Aranybudival vagy anélkül.
Megjelent a Magyar7 2025/47. számában.
