A nemzet minden előtt
Ukrajna magyarországi nagykövete szerint a magyaroknak most nem illik ünnepelni, mert a szomszédban fegyverek dörögnek. A magyarnak fegyvert kéne fogni, és vérét ontani a szomszédjáért, az európai demokratikus kirakatért. Horribile dictu: a „hazáért”.
A hölgy hisztérikusan fogalmazott: „Stratégiai nyugalmatok a sírban lesz.” Magyarán, a magyar fiatal ma is legyen golyófogó és ágyútöltelék, és azok védelmében fogjon fegyvert, akik megrabolták a történelem során. Akár többször is. Védjék a „hazájukat”, ahol másodlagos állampolgárok, ahol üldözik őket és megtagadják tőlük a nyelvi jogaikat, s ahol egyesek kutyáknak nevezik őket. Nos, ez is a mai Európa „értéke”. Pontosabban: bár Európa nem azonos az Európai Unióval, Európa vélt urai félrenéznek, ha rólunk van szó. Idegen népek gyűrűjében (bár mi szemérmesen jó szomszédoknak tartjuk őket, ráadásul barátságban és békében szeretnénk élni velük) kellene úgy viselkednünk, mintha futóbolondok lennénk.
Köszönjük szépen, de mi már megszoktuk, hogy a történelem során soha egy percig nem volt nyugalmunk.
Sokan tettek róla, hogy így legyen. Nem véletlenül írta egyik legnagyobb költőnk, hogy ha van Isten, „…földtől a fényes égig / Rángasson minket végig.”
Rászólt Ady Endre, hiszen nép még Európában annyi verést nem kapott, mint a magyar. Ontottunk vért a Habsburgokért, a poroszokért, a délszlávokért, de estek el magyarok békefenntartókként a világ távoli tájain is. Engedtessék meg nekünk, hogy egy újabb szláv öldöklésben és nagyhatalmi színjátékban ne legyen kedvünk részt venni.
A történelem során voltak népek, akik ügyesen kikerülték a bajt, kicselezték a vihart, s akadtak, akik hasznot remélve, egymás lábára tiporva igyekeztek bebújni az agresszorok hóna alá, majd a végelszámoláskor – mit ad isten – egyszer csak a győztesek oldalán tartották a markukat.
A rovásunkra. Újra és újra a magyarok rovására. Higgye el Európa, vegye tudomásul a világ csendőre is, hogy ebben a nagy maskarás bálban, ahol álarcok hullanak le és új, ordas maszkok kerülnek az arcokra, nem óhajtunk táncolni.
Mi tagadás, megfáradtunk kissé. Levágott karunk, amputált lábunk már nem remélhetjük, hogy visszanő, és ha valaha is megszabadulunk attól a vakfájdalomtól, amit ajándékba kaptunk a kultúrnépektől, annak ismét nagy ára lesz, mert elfelejtjük a költő üzenetét.
De hogy ki, mikor, minek és miért issza a levét, annak a történelmi tanulságát és ódiumát megtanulni és főleg alkalmazni hagyják meg nekünk. Hadd döntsük el szabadon, hogy akarunk-e még egyszer a földnek bolondja lenni, „elhasznált, szegény magyarok”.
Az idei március tizenötödike nem az önfeledt, rongyrázó ünneplésé volt (sosem az volt), hanem a méltóságteljes főhajtásé, amivel mártírjaink emlékének, hagyatékának és emberi nagyságának adóztunk.
Azon hősök emlékének, akiket akkor is cserben hagyott Európa, mert jobban élvezte a csöndet, s a csönd leple alatt szorgalmasan üzletelt, gyarapodott és gyarmatosított, miközben ránk a Habsburg-hiéna és az orosz medve egymással versengve vadászott a segesvári kukoricásban.
És igen, volt Békemenet is Budapesten március idusán. Egy fegyvertelen, senkit sem fenyegető, senki ellen nem irányuló, a magyar szuverenitást és méltóságot felmutató demonstráció. Olyan menet, amely a nevében viseli a békét. Ennek a felvonulásnak most különösen aktuális és erős üzenete volt. Arról szólt, hogy a magyarság békét akar. És aki ezt kétségbe vonja, vagy gyengeelméjű, vagy gazember, vagy mindkettő egyszerre.
