A nagy osztozkodás
„Nem fogom elfogadni, hogy a demagógok és a szélsőségesek tönkretegyék európai életmódunkat, hogy Európát belülről vagy kívülről szétszakítsák, hogy társadalmaink szélsőséges polarizációja elfogadottá váljon, ezért készen állok arra, hogy a harc élére álljak az Európai Parlament összes demokratikus erejével együtt.”
Az idézett szöveg nem XIV. Lajos és nem Leonyid Iljics Brezsnyev szájából hangzott el, hanem az Európai Bizottság újra megválasztott elnökéjéből. Egy órán keresztül hallgathatta, akinek volt elég türelme, gyomra hozzá, azt a blöffáradatot, amit Ursula von der Leyen székfoglaló beszédében ismét elpufogtatott a szónoki pulpitusról. Bele a képünkbe. „Az összes demokratikus erőről”.
Miközben a nyugati fősodratú (értsd: liberálbolsevik) sajtó könnybe lábadt szemmel hozsannázott, milyen csodás stabilitást jelent Ursula újraválasztása, a főnéni elsorolta mindazt, amit elmulasztott, félrekezelt vagy elszabotált az elmúlt öt évben, s amit el fog mulasztani, félre fog kezelni és el fog szabotálni a következő öt évben is. Csak egyet nem fog elmulasztani: tovább talicskázni az eurómilliárdokat egy háborúba, amelyhez nem sok közünk van.
Az „európai életmód” fogalom alatt természetesen nem a portugál halász, a görög olivatermesztő, az olasz kőfaragó vagy a francia borász jóléte és boldogulása értendő, hanem az Ursuláé és azoké, akik „vele tartanak”.
Hogy jól értelmezzük a beszédet, körülbelül ezt tartalmazta: nem fogom engedni, hogy beleköpjenek a levesembe, hogy számon merje kérni valaki az európai polgárok rovására összehozott bizniszeimet, hogy fel merje vetni bárki is a személyes felelősségem az elfuserált öt évért, azért, hogy Európa egyre lejjebb csúszik, és egyre élhetetlenebbé válik. Ezentúl is én mondom meg, hogy ki a demokrata, és én szabom meg, ki ellen fogunk harcolni. (Mert harcolni kell, elvtársak, és ez a harc lesz a végső.) A módszereimet ismerik, ezért csak röviden: zsarolni és büntetni fogunk mindenkit továbbra is, aki másképp képzeli el az Európai Unió jövőjét, mint ahogyan azt tollba mondták nekünk az amerikai demokraták.
Ez a nő, zsenialitása ködös tudatában, szemrebbenés nélkül, sátáni vigyorral sorolta a hazugságait egy órán keresztül. Külön kitérve Orbán Viktor ekézésére. Mert az egyik legfontosabb cél, hogy legyőzzük azt az egyre népszerűbb európai politikust, aki veszélyes a diktatórikus berendezkedésünkre (ezért is tituláljuk diktátornak). Ebből adódik, hogy a nézetek, vélemények szabadságát, ami az Európai Unió egyik legnagyobb értéke, úgy valósítjuk meg, elvtársak, szigorúan áruló néppárti tempóban, hogy aki mást mond, annak befogjuk a száját. Az nem kapja meg a neki járó pénzt, azt kiközösítjük és megbélyegezzük. Annak a nemzetét addig hergeljük, míg fel nem lázad. És a megzsarolt, pozíciókkal lekenyerezett, ígéretekkel elbódított, a konc körül tülekedő társaság boldog együgyűséggel szavazott bizalmat ennek a nőnek. Akit valakik, valahol végül is megválasztottak. Igaz, nem az európai választópolgárok.
Aki programbeszédében azt is hangsúlyozta, hogy az amerikai demokratikus fegyvergyárosok és Putyin háborújában a végsőkig fogunk harcolni az ukránok boldogságáért, s ha valaki mást akar, például békét, azt eltakarítjuk az útból.
Igaz, hogy erről senki sem kérdezte meg magukat az ukránokat sem, akiknek – egy közvélemény-kutatás szerint – a kétharmada békét szeretne, és azt óhajtaná, hogy érjen véget a háború. Az Európai Unióban végzett kutatás is arról árulkodik, hogy a polgárok háromnegyedének elege van a háborúból. Ursula von der Leyen tehát nem hivatott sem az európai, sem az ukrán nép nevében ígérgetni és keménykedni. Ezt megteheti otthon az istállóban a lovaival. De- hát a brüsszeli „játékszabályok” a német arisztokrácia lóistállóinál is alábbvalóak.
Az egész nagy strasbourgi színház olyan volt, mint egy Örkény vagy Ionescu tolla alól kikerült abszurd dráma, amelyben haldoklik a családfő, és a gyerekek már osztozkodnak az örökségen. Kinek mennyi jut, ki mit kap, kit zárnak ki az örökségből. Ki kap bizottsági helyet, miniszteri bársonyszéket. És ki kap fityiszt.
Mondhatná valaki: savanyú a szőlő. Nem savanyú, elvtársak, ez a lőre már egyszerre savanyú és keserű! Ez már ecetnek sem való! Az ember csak ámul és bámul, hogyan, kire, mire hivatkozva és kinek a nevében próbálják még lejjebb zülleszteni, még jobban elszigetelni Európát, még inkább „polarizálni a társadalmakat”, azzal a vezetéssel és azokkal a módszerekkel, amelyeket oly jól ismerünk.
Pedig Európa az ilyen kardcsörtető lakájok nélkül, olyanokkal, akik valóban a nép választott szolgái (és nem a nép szolgája – egy bizonyos filmből), biztosan élhetőbb és boldogabb lenne. Európa többet érdemel. Nem tudom, feltűnt-e valakinek, de Ursula száját az egyórás teátrális előadás alatt talán egyetlen alkalommal sem hagyta el a „béke” szó. Mindenesetre novemberig még hadonászhat és rázogathatja a kicsi csengettyűjét, aztán majd meglátjuk.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/30- számában.
