A modernség és ronggyá rohadt summázata
Arthur, no, nézd csak! A vonat bent áll! Ez a vonat visz egyenest Belgiumba! Hát utazol, Arthur! Ki voltál az utolsó évszázadban? Hisz, csak a mában találsz magadra. Állandó bohózat az életed! Önpusztítóan művelt oroszlelkű francia: ha részeg vagy, ártatlanságod megríkat! Arthur, tudom, a hajó vár a kikötőben, de mielőtt felszállnál, nézz magadra! Látod?
A köpeny a válladon rég eszmévé szakadt. Az ökleid? - a két ököl a zsebben már ronggyá rohadt! Vasból vert tagokkal, barna bőrrel, szilaj tekintettel fogsz visszatérni? Aranyad lesz? Dologtalan és durva leszel? Meg leszel mentve? Beleavatkozol a politikába? Most átkozott vagy, borzadsz hazádtól! Úgy vársz Istenre, mint egy ínyenc – Te, örökre szólóan alsóbbrendű fajból származó!
Jellemed megkeseredett. Megszállott alkimistaként kerested a szavak között a Bölcsek Kövét. Először mindez csak tanulmány volt.
Azután végül kancsító kocsmacégér lettél!
Azt hitted, kitaláltad a magánhangzók színét. Azzal hízelegtél magadnak, hogy ösztönös ritmusokkal olyan költői nyelvet teremtettél, amelyet ma vagy holnap minden érzék fel tud fogni. A fordítás Arthur, a fordítás! Azzal mi lett?
Te magad mondod: a költői ócskaságoknak nagy szerepe volt a szóalkímiádban, de én mégis szentnek érzem lelked zűrzavarát. Arthur – végzeted a boldogság volt.
Az ő foga intett, hogy az életed sokkal hatalmasabb lesz, semhogy egészen odaáldozhatná magát a szépségnek és az erőnek.
Azután csak kijártad a mágus-iskolát. Látod Arthur, mindez elmúlt. Ma már veled tudom köszönteni a szépséget!
Arthur Rimbaud, a világ ugye előremegy? Mért ne pörögne? A haladás, a tudomány az új nemesség! Arthur, próbálom elhinni fölöttébb biztos jóslatod. A Szellem felé haladunk. Tudod Arthur, belőlem is pogány szavak törnének fel most, hát inkább hallgatok.
Te is ismered a régi igazságot: az élet munkában virágzik. 128 éve Marseille-ben nem tudhattad, milyen lesz a folytatás.
Hadd keserítselek el, dolgos század volt, ami utánad jött. Halálosan dolgos század. Nem tudom, mit szóltál volna hozzá, a józan ész mennyei lajtorjájának csúcsáról? Mit szóltál volna hozzá, Te, aki a szabadságot akartad az üdvösségben? Te, aki pontosan tudtad, hogy a legnagyobb ártatlanság a legnagyobb félénkség. Arthur, egyszerre vagy mindenestül modern és ösztönösen zseni. Utóbbi megvéd az előbbitől. Hát ezért vagy számomra úrvezető még 2019-ben is.
Játszunk. Szerepek szerint, pontosan leosztva. Néha azonban trónust farag magának a játékos elme és ráül.
Az élet a bohózat, amelyet mindannyiunknak játszanunk kell! És mindez nem hiábavaló! Arthur, utóvégre igazad lett: a szellem harca éppoly brutális, mint az emberek csatája. Azután még azt is írod, az igazság látása csak Istennek adatik. Arthur, tudod nagyon jól, most eltoltad magadtól a felelősséget.
Pedig a felelősség, az igazságkeresés nem veszett ki a modernséggel. Segíts magadon, Isten is megsegít. Korunk fogódzója így hangozhatna. Politikusok szónoklataiban és a hétköznapokban. Kapaszkodónak nem lenne ez éppen silány. A baj ott rejtőzik, hogy napjaink embere mástól várja helyzete jobbra fordulását. Messiást keres, de megváltásra nincs szüksége. Lehet, hogy kínálják magukat Messiások, de a megváltást tőlük hiába reméljük.
A megoldás kulcsa mindenkinél ott van. Kinek a fejében, kinek a kezében, kinek a trezorjában.
