A mennyország (és pokol) színe
Láttam egyszer egy iráni filmet, ami örökre meghatározta az érdeklődésemet a perzsa kultúra iránt.
Azóta mindent elolvasok Iránról, mert nem tudom magamban összeegyeztetni azt, amit a filmben láttam azzal, amiről a perzsa társadalommal kapcsolatban olvasok a világsajtóban. A mennyország színe című film lenyűgözött. Más filmnyelvet használ, mint amit az általam ismert nyugati filmkultúra képvisel, néha elkalandozik az operatőr és másról kezd mesélni, de rájövünk, ők így mesélnek, el mernek térni a történet fővonalától. Máshova helyezik a hangsúlyokat és mégis egyensúlyt teremtenek a történet végén, amire mi itt, Nyugaton nagyon kényesek vagyunk. S valahol ott, az iráni hegyekben élők is ugyanazt akarják, amit mi itt, Európa közepén, gyerekeinkkel, családunkkal békességben élni, s bizony ehhez időnként bátornak kell lenni, meg kell hallani a lelkiismeret szavát.
Lehetett tudni, hogy megkezdődik a leszámolás, legkésőbb akkor, amikor az amerikai anyahajók elindultak Irán felé. Egy szakértő úgy fogalmazott bő egy hónappal ezelőtt, hogy az USA bevárja Izraelt, vagyis a zsidó államnak a legutóbbi, pár napos háborút követően fel kellett készülnie a csapások megindítására. És persze a genfi tárgyalások is folytatódtak, egészen február 26-ig, amikor is az amerikaiak csalódottan álltak fel az asztaltól. Irán közölte ugyanis, hogy nem adja fel az urándúsítást, nem számolja fel nukleáris létesítményeit és nem szállítja külföldre uránkészleteit. Korábban meg arról cikkezett a világsajtó, hogy már régen Oroszországba menekítette a több atombombára elegendő dúsított uránkészletét.
Mi következik ebből számunkra? Kína – az okos és minden eshetőségre számító Kína – már egy ideje a világ minden csepp kőolaját felvásárolta, Irán pedig lezárta az olaj útját, így nyilvánvalóan máris „kilőttek” az olajárak. Nyáron, ha szabadságra megyünk, akár autóval, akár repülővel, kalkuláljuk be a magas üzemanyagárakat is.
És ebben a rendkívül szorult helyzetben érthető meg igazán annak a súlya, hogy Ukrajna is elzárta az olajcsapot. A Barátság vezeték tele van a Slovnaft tulajdonában lévő orosz és ukrán kőolajjal, csak éppen nem ér ide. Nem tudom, hogy a MOL honnan, mely államoktól rendelt kőolajat, de az szinte biztos, hogy mire megérkezik az Adria vezeték termináljához, drágább lesz, mint amikor bepumpálták a tankerbe. Pár évvel ezelőtt a gázválság idején is ez volt. A cseppfolyós gázzal megtöltött tankerekre lecsaptak a pénzesebb államok, a gáz pedig a világtengereken cserélt gazdát.
