A magyar Golgota
Különös nemzet a magyar. Történelmére, mint feslett zakóra, önkezével varrja fel az emléknapok gombjait. Legelőbb október hatodikát, a magyar Golgota gyásznapját.
A vén turini remete nevezte így az aradi kazamaták árnyékát a fonográf, recsegő lemezén. A magyar állampolgárságától megfosztott Kossuth, nem sokkal ezután, halálával sorakoztatta fel megfogyott regimentjét, nem kis rebelliót okozva a millennium felé közelítő Budapesten.
Temetni tud ez az ország. No meg persze emlékezni. Kikacagni a jelen időt, amely a magyar Golgotát kívül tudja a hazán.
A Hazán, aki Damjanichhoz méltón káromkodik, igazi rác düh az övé. Joggal dühöng a Haza, mert nem találja a jelzőkarót, ami Leiningen-Westerburgot Hessenből a Duna-Tisza közére vezette. Elhallgat a Haza, mint poros csizmás, öreg székely, ha Knezić horvát szavát hallja. Ideje van a csöndnek. A fenyvesekből farkasordítás hallik, elnyomja a vakuló falú templom harangjának tompa kondulását. Már megint temetnek. A keresztalja a gyászban egyesül.
Nem érti a magyar Golgotát, aki még nem állt a keresztaljában. Szaporodó fejkövekre néző fogyó sorok, ráncos kezű, öreg magyarok. Messzire néznek, látják az aradi kazamaták árnyékát.
Utolsónak maradni, mint Vécsey. A kis székely faluban a hótól alig látszik a templom gombja. Koszorúkba rakódik a csend. Kopott kabátjában lopakodik az elmúlás. Nincs ágyú, ami Vízaknánál dörögjön. Sortűz vág bele a hajnal reszketésébe. Kiss Ernő honvéd altábornagy vezényli a sortüzet a rosszul célzó hóhér bakáknak. Azután ő is lebukik a földre. Az örmény magyar. Holdas éjszakákon még ma is örmény kupecek árnyai ingerkednek a Hazával arrafelé. Rosszkedvű lesz a Haza, ne csúfolkodjanak vele az aradi várbörtön falai alatt. A keresztalja lassan, döccenősen továbblép.
Vonul a sok öreg. Dacosan néznek a hajnali derengésbe. Valahogy nem görbül a hátuk, merev a nyakuk. Mintha Franz Bott venne méretet róluk éppen. Az ítéletvégrehajtó precizitása a bécsi úriszabókéval vetekszik. Az ő árnya sem nyughatik. Damjanich vörös zsinóros fehér köpenyében bolyong bitófától bitófáig. Jogos fizetsége a kivégzettek felsőruházata.
Úgy kísérti őt a köpeny, mint a székely falut az elmúlás kondulásai. Nem hagyja őt nyugodni, mint Haynaut zsibongó agyveleje.
Egy bécsi történet szerint a bresciai hiénát, Magyarország hóhérát élve boncolták, az elborzadt orvosok akkor vették észre, hogy Haynau valójában él, mert a felnyitott koponyában az agyvelő még lüktetett. A történet nem több rémmesénél, amelyet a hiába remélt elégtétel keserűsége hívott életre. A keresztalja persze Haynaut is látja azon a derengő hajnalon.
Zsibong az agyveleje, kínozza őt a régi fejsérülés. Nem lesz nyugta neki sem. Istennél a kegyelem. Lőpor és golyó a kötél helyett. Németújvári gróf Batthyány Lajos a parányi tőr okozta sebbel a nyakán erre a kegyelemre volt jogosult. Azóta a lebontott pesti Újépület udvarában is árnyak bolyonganak. A mai Szabadság téren, az Országház tőszomszédságában halkan suttogják az első magyar kormányfő utolsó szavait. Éljen a haza! Rajta vadászok!
A kikacagott jelen idő lassan egybegyűjti a keresztalját. Kondulás kíséri minden léptét. Különös nemzet a magyar.
Történelmére, mint feslett zakóra, önkezével varrja fel az emléknapok gombjait. Legelőbb október hatodikát, a magyar Golgota gyásznapját. Mert mondanom sem kell, a keresztalja mi magunk vagyunk.
A cikk a 2018. október 6-án megjelent jegyzet újraközlése.
