2020. április 13., 16:00

A létezés gyönyörűsége

Legjobban a kert hiányzik. A kert, amely mutatná, nincs semmi baj, él az élet. Mindig meglep, újra meg újra a kert. Ez a néhány vályúnyi ültetvény is az erkély korlátján. A harapós éjszakák fagya sem tud kárt tenni a kitavaszodott növénykékben. Virág lesz belőlük egyszer. S lám, a metélőhagyma, a petrezselyem is kizöldült, a muskátli is – amely az elmúlt télen is hozott szép piros virágokat – friss, zöld levélkoronát növel. A gyöngyike kék és fehér bugáit szorgalmasan látogatja a dongó.

Fotó: pixabay.com

Koronás vírussal mit sem törődik. Mire megjön zöldcsütörtök, az ablakomba nyúló faágakon is apró levélkékké pattannak a rügyek. Nemsokára sárga virágerdővel zümmögi tele a környéket néhány szép hárs. Nem romlott el a világ rendje. Pontosan jár. Rajtunk, embereken lett csak úrrá a rettegés. Bennünk vibrál a kérdés: megússzuk-e. A természet többi élőlénye csak él, éli az életét, rendeltetésszerűen. A létezés elemi gyönyörűségével.

Nekünk is csak a napirendünk változott meg. Órája van a boltnak, a patikának.

Furcsa, hogy egy-két ember lézeng csak egyszerre a vegyesboltban, a szupermarketben, s hogy megkérdezik, elmúltam-e már hatvanöt. Nem, nem kapott el a készletezési láz, csak kávé kellett, liszt, mert éppen elfogyott, meg némi zöldség, mert a piac továbbra is zárva. Hirtelen kiderült az is, elvagyunk sok más üzlet nélkül, megtanultuk újra, mik az alapvető létszükségletek. Hogy ebből megmarad-e bennünk valami, ha már lecseng a járvány, vagy újra elkezdünk kiéhezetten fogyasztani, nehéz megválaszolni.

A patika izgalmasabb kérdés. Félévente a szakorvosom a felülvizsgálat végén mindig elszalaszt a gyógyszertárba egy injekcióért, amit aztán vissza kell vinnem hozzá, s ő beszúrja. Általában elüti a delet a toronyóra, mire sorra kerülök. Most meg: délben vége a patikavilágnak a számomra. Nem baj, holnap is lesz nap.

Húsvétra készülök, ami most más lesz, mert szigorítják a fegyelmet, a tilalmakat. Megtiltják a locsolkodást. Vagy mégsem lesz más?

Ennyi év alatt annyiszor éltem már meg más húsvétokat, de az ünnep lényegét hordozva, hogy nincs bennem félelem. Csak hiányérzet néha. Zárva a virágboltok. Szomorkás lesz az ünnep, hogy nem vihetek virágot szeretteim sírjára. A nagyanyáméra sem, akinek emléke csak kőbe vésett felirat. Alig túl a negyvenen vitte el a spanyolnátha. A – most hatóságilag is elrendelt – magány idejét könyvekkel, zenével töltögetem. A vesztegzár önmagával is összezárja az embert. Meg a csenddel. Jólesik belesimulni a puhaságába, s hallgatni, mit üzen. Egy olajképre is gondolok, az imába mélyedt Krisztus-arcra. A készülődés szomorúságára és nagyszerűségére. És, igen, az üzenetére. Az örök rendre. A halandóságra, mely ugyanúgy sajátunk, mint az életünk.

A minap Babits Mihály Esti kérdését hallottam a rádióból, a záporozó örök kérdéseket. Megkísértett a gondolat, elszáradóban-elnémulófélben mi járhat az ember fejében; vért izzad-e, ha a halálra gondol, vagy inkább csak túl akar lenni mindenen, ami kibírhatatlannak, elviselhetetlennek tűnik. S vajon a szenvedés, az átkelés kínja előhozza-e belőlünk az isteni összetevőnket. Azt, amit ha nem is  tudatosítunk, legbelül tudván tudunk.

S feltámadunk-e?

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.