2022. május 19., 08:51

A küldetéses politikus

Gyászba borulhat a neoliberális, újmarxista „világrend”: a Magyar Országgyűlés megválasztotta Magyarország új miniszterelnökét, akit ismét Orbán Viktornak hívnak. Azt a politikust, akitől annyira szeretett volna megszabadulni a hosszú jólétbe belehülyült, az önmaga kultúráját, nemzeti létét egyre szorgalmasabban felszámoló Nyugat. Orbán Viktor ráadásul tizenkét éve akkora felhatalmazással vezetheti az országot, ami példa nélküli a modern kori Európában.

Orbán Viktor
Fotó: TASR/MTI

Az április 3-ai magyarországi választásokra a nyugati világ vagy bambán rácsodálkozott, vagy a fogát csikorgatta, mert nem olyan eredmény született, amilyet óhajtott volna. Orbán Viktort a Fidesz–KDNP szövetség győzelme után a nyugati világot uraló liberális, hajbókoló sajtó a legtöbb esetben Putyin trójai falovának, diktátornak, autoriter rezsim építőjének, a demokrácia sírásójának és a jó ég tudja, még minek nevezte, nem titkolva csalódását, hogy Magyarországot nem sikerült letéríteni a nemzeti felemelkedés útjáról. 

Az Európai Parlamentben azóta is folytatódik az óbégatás és a mosatlan szájú vádaskodás.

A balliberális, barnazöld, kilóra megvásárolt csinovnyikok hada egyre türelmetlenebbül szövögeti tovább az újabbnál újabb terveket, hogyan lehetne térdre kényszeríteni a renitens magyarokat, akik útjában állnak a (természetesen nem létező) háttérhatalom sötét terveinek, amit ezek a Pilátusok kiszolgálnak. Jogos pénzek elvonásával, kiéheztetéssel, vétójog megszüntetésével, a többségi diktátum rendszerszintre emelésével, „nemzetek fölötti parlamenti lista” eszement tervével, a jog sárba tiprásával, miközben éjjel-nappal jogállamiságról papolnak. Ám miközben ezek a szürke politikuskák a népüktől elszakadva, a saját kis buborékjaik belső falát kapirgálva akarnak nagyot alkotni, a világ rég nem látott kihívások előtt áll. Egyre nyilvánvalóbb, hogy ezek nem képesek vezetni nemhogy országokat, de autóbuszt sem. 

Pedig, isten bizony nem lenne olyan nehéz felfogni és megérteni a dolog lényegét.

Olykor, százévente úgy egyszer-kétszer, szerencsés csillagzat alatt születnek olyan politikusok, akiket ésszel, szorgalommal, becsülettel, a népüket szolgáló alázattal áldott meg a sors. Ráadásul kellő bátorsággal is, hogy szembe merjenek fordulni az elbutult, önfeladó, idegen érdekeket kiszolgáló percemberkékkel, akik úgy képzelik magukat „nagy” politikusnak, hogy közben a magyar miniszterelnöknek a lába nyomába sem léphetnek.

Hosszú lenne a felsorolás, kik ácsingóznak európai vezető szerepre, de legalábbis szeretnének szekundánsok lenni a történelemformálók árnyékában, például egy kopasz fej tetején lengedező hajszál hosszával emelkedve ki a szolgahad közül, vagy akkora hátszéllel, amilyet csak a bankárok hada tud biztosítani. Aztán akadnak hirtelen „megcsinált” celebek, akik még színésznek is rosszak, de boldogan vállalják Jágó szerepét, és papagájként mondják fel a leckét, miközben túszul használják a népüket. Mit gondolhatunk róluk?

Pedig nem lehetnek kétségeink afelől, hogy soha ilyen kemény évek – vélhetően évtizedek – nem vártak még európai miniszterelnökre (talán leszámítva gróf Tisza Istvánt). Fogynak a barátok is, egymás után gyávulnak el a harcostársak. Akikben pedig meglenne a készség és a tehetség, azok balga módon hagyják magukat csőbe húzni, mert hiányzik belőlük az az életösztön és az éleslátás, amilyennel a történelem olykor a magyar vezetőket szerencséltette.

A legnehezebb mind közül talán a szövetséges országok vezetőinek köpönyegforgatása, akik úgy viselkednek, mint a viccbéli bőrkabátosok – azzal csöngetnek be, hogy „érted jöttünk elvtárs, nem ellened”. Elcsépelt hasonlat, de akinek ilyen jóakarói vannak, annak nincs szüksége ellenségekre. 

Ritka tulajdonság a mai világban az őszinteség és a saját értékrend képviselete.

Akkor is, ha az ember kénytelen folyamatosan elviselni a bugrisok válogatatlan sértegetéseit, miközben erőn felül védi Európát és az európai értékrendet s azon belül saját nemzetének az érdekeit. A balos papagájok rikácsolása közül az egyik legjellemzőbb vélemény egy fiatal szlovák politikusé, akit nem véletlenül választottak meg elvtársai nemrég az Európai Parlament egyik alelnökének. Michal Šimečka szerint „ha Szlovákia el akar érni valamit az EU-ban, az út Prágán, Bécsen, Berlinen vagy Párizson, nem pedig Budapesten keresztül vezet, amelyen Orbán illiberális csizmája tapos”. 

Megnyugtatjuk a szlovák nép egyik marginális képviselőjét, hogy Orbán Viktor „csizmája” még sokáig fog „taposni” Magyarországon, a magyar nép megelégedésére, attól függetlenül, tetszik-e az Prága, Bécs, Berlin és Párizs (és Pozsony) népének, bármilyen nehéz idők is jönnek.

Persze, jobb lenne együtt, vállvetve dolgozni Európa felemelkedésén, de ehhez arra lenne szükség, hogy Prága, Bécs, Berlin és Párizs (és Pozsony) népe is kijózanodjon a másnaposságból, és olyan vezetőket válasszon, mint a sokat próbált magyarok. Higgyék el a Šimečka-félék, igény volna rá, nagyobb, mint hinnék. Ha leszállnának a magas lóról, és odafigyelnének.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/20. számában.

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.