A kipukkadt lufi
Ahogy zsugorodott egyre inkább a Most-Híd, amelyből mára jószerével egy rozoga palló maradt a politika harsogó folyója fölött, úgy apadt Bugár Béla népszerűsége is szavazói körében. Végül leolvadt az ominózus 3,1 százalékra – ennyit sikerült összekapirgálnia az acélgerincű „nagy tapasztalatnak”, amelyre Szlovákiának olyan égetően szüksége lett volna – az elnökválasztás első körében.
Az ante portas pozíciójából így hátrált be Bugár Béla a kapuk elől a kapuk mögé. Pedig ő volt a párt arca, kutyabőre, zászlója, zászlórúdja s talán még a zászlórúd hegyén a bojt is. A nagy arcból álarc lett, a bojtból bohócsipkán himbálózó csörgő. Csörgőcske. A nagy projekt – a szlovák–magyar összeborulás – lufija pedig szép csendesen kipukkadt.
Miközben az ország zöme még mindig azon töpreng, hogy a következő öt évre smeres vagy liberális elnököt válasszon-e magának, lassan feledésbe kívánkozik a nagy átverés, amely nagyjából tíz évvel ezelőtt kezdődött.
Az egész úgy indult, hogy Bugár Bélát le kellett váltani az MKP éléről, mert egyre kezelhetetlenebbé vált, gorilláival az elnökség háta mögött kezdte a kupeckedést. (Már akkor is az útépítés nagy lázálma lebegett a szemük előtt. Emiatt mondtak le később a hidasok mezőgazdasági tárcáról is, vérig sértve Simon Zsoltot, aki már készítette az ülepét a miniszteri székbe. Csoda-e, hogy ennyi sértődött, pozícióból kivetett embert már a felvidéki magyarság nem bír eltartani?)
A leváltott elnöknek azonban szüksége volt a szavazatokra, a parlamentbe, még inkább a kormányba jutáshoz (számára egy percig sem volt kérdés, kivel, akár az ördöggel is), ha folytatni akarta a bizniszt a háttérembereivel. Ennyi szavazatot pedig csak úgy lehetett összehozni, ha elbódítják a szlovákok egy részét is. Ez volt, és semmi más a lényege a Most-Híd-projektnek, amelynek a gyümölcse türelmes, évekig tartó kertészkedés után végül csak beérett.
A földgyaluk és a markolók éppen most darabolják szét a legjobb csallóközi földeket a biznisz oltárán. Tíz évet kellett rá várni, de megérte. Megérte?
Nagy árat fizetett ezért a felvidéki magyarság. Azon túl, hogy a tömbmagyarságra hamarosan rázúdulhat a belső migránsok még nagyobb özöne, a szlovákiai magyarság nagy része hiteltelenné, megbízhatatlanná vált a többség szemében, amely azonosított bennünket a nagy arccal, a „mi magyarunkkal”. Bélánkkal. Egészen a közelmúltig. Nagyon későn, de csak eljött az elszámolás.
Először a szlovák szavazók ismerték fel, hogy palira vették őket, és képviselőik egymás után kezdtek kifarolni Béla mögül. Az elnökválasztás első köréig (amelyben Bugár kétszámjegyű eredményről álmodott) azonban elfogytak a magyarok is. Pedig milyen ügyesen adták el az árut! Szükség van rá a társadalmi béke és a nagy kiegyezés miatt, az extrémizmus letörése okán. Mondták volt.
A sok átverés és elvtelen alku után most azt láthatjuk, hogy Bugárnál háromszor súlyosabb politikus Kotleba, és négyszer súlyosabb Harabin. Anélkül, hogy jellemeznénk őket, érdekes tapasztalat, hogy ezek ketten majd’ huszonöt százaléknyi szavazatot szereztek „a szlovák társadalmi béke érdekében”, szemben Bugár 3,1 százalékával. Erre a gombra pedig nemhogy kabátot, egy foszlott tangát sem lehet már varrni.
De a sok köpönyegforgatás után még a végére is maradt csattanó: Bugár csapata beállt a liberális elnökjelölt mögé, amitől Pellegrini szeme is elkerekedett. Mintha nem ismerné a Pomlé géniuszát, aki egyszer liberális, máskor nem magyar, majd ismét magyar, darab ideig polgári, közben kicsit nemzeti, végül liberális atlantista. Mindig az, amire szükség van.
Kérdés, őrá kinek van még szüksége? És kérdés, akad-e még egy közösség a világon, amely ekkora árat fizetett volna egy ötven kilométeres útért?
Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/13. számában.
