Állandó növekedésre alapozott gazdaságunk a katasztrófába vezet

Az év 365 napjából legalább egy napon arra gondolunk, hogy meg kellene őrizni az élővilág változatosságát, a biológiai sokféleséget. Legalább egy nap nem fogyasztunk túlzottan, fát ültetünk, komposztálunk, szigetelünk, okosan közlekedünk, nem vásárolunk csomagoltat, nem termelünk szemetet. Nem eszünk félkész ételt, helyette hazait, frisset fogyasztunk, abból is kevesebb állati eredetűt. Egyszerűen szeretnénk elhinni, hogy meg tudjuk változtatni a világot. 

Egy héttel a Föld napja után szépen visszatért minden a régi kerékvágásba, mert talán nem is tehetünk másképpen.

Az elmúlt kétezer évben, egészen a 17. századig szinte semmi sem történt. Érezhetően nem nőtt sem a népesség, sem a gazdasági kibocsátás. A 18. századtól azonban mindkét kategória exponenciálisan növekedni kezdett. Olyan mértékben, hogy a kétezer év gazdasági kibocsátásának 55%-a már a 20. századra összpontosul. És a 21. század első tíz éve adta a két évezred kumulált gazdasági produkciójának közel 25%-át.

Míg az emberiség a hetvenes években nagyjából annyit vett ki a föld életteréből, amennyi forrás egy év alatt keletkezett, ma már ennek több mint a kétszeresét fogyasztjuk.

Jelenleg évi egyszázalékos energiafelhasználás-növekedéssel számolunk. Ez éves viszonylatban nem sok, viszont hetven év alatt a felhasznált energia megduplázását jelenti. Ha hosszabb távra tekintünk és az évi egyszázalékos növekedés fennmaradna, 3000 év múlva a naprendszer összes energiáját felhasználnánk egy év alatt, és 6000 év múlva az egész galaxis energiája sem lenne elég a Földön élőknek. Azaz még a fenntartható fejlődés is zsákutcának tűnik. Mindebből azt szűrhetjük le, hogy a jelenlegi fejlődés és az azt magyarázó, korunk meghatározó közgazdaságtana abszurd, és képtelenségre épül. Egy zárt rendszerben képzel el végtelen fejlődést. Félő, így nemcsak tudománynak nem minősíthető, de sokkal inkább hatalmi ideológiának, amely csak rövid távú érdekeket vesz figyelembe.

A régi korok embere még tudta, hogy tevékenységével megsérti a földi élet egységét. Ezért fontos volt számára az engesztelő szertartás, amivel bocsánatot kért a "Föld szellemeitől". Mindig megfogadta, hogy csak annyit vesz ki az élet szervezett rendszeréből, amennyire feltétlenül szüksége van.

A modernitás embere az állandó növekvési kényszer miatt nem is tehet másképp, mint hogy cinikus gátlástalansággal felélje a saját, illetve a leigázva tartott országok erőforrásait.

A létharmónia helyett olyan anyagok mennyiségi megsokszorozására törekszik, amelyek által egyre több profit állítható elő.

A nyugati modernitás nagy kritikusa, Polányi Károly még 1944-ben, A nagy átalakulás című művében írja:

„A Nyugat létmódja gyökeresen megváltozott. Az ember a külső természetéből nyersanyaglelőhelyet és hulladéktárolót hozott létre, és lényegében ugyanezt teszi a belsővel is. A kapitalizmust tehát nem a természetes fejlődés, hanem a természetellenes önkény hozta létre, és ma is ez üzemelteti.”

A 19. századtól a nyugati modernitás kapitalizmusnak nevezi magát, mert folyamatosan tőkét halmoz fel, mégpedig fokozódó gyorsasággal. A hatalmas értéktömeg létrehozása veszteséges volna, ha a költségei nem osztódnának szét térben és időben. Az egyik költség az emberi létezés külső és belső környezetének egyre gyorsabb lepusztulása. A gazdasági folyamatba értékes természeti erőforrások lépnek be, és értéktelen hulladék kerül ki belőle. Nyersen fogalmazva:

a globális gazdaság egy komplex hulladékgyártó rendszer.

A társadalom érzékeli a közelgő katasztrófát, ki is talál rá mindenféle elméleteket, főleg a fenntartható fejlődését, küzd a klímáért a szén-dioxid korlátozásával, megszervezi a migrációt. Minderre komoly, jelentős bevételt generáló iparágak épültek. Akár fegyverként is bevethető, például az európai autógyárak ellen. Csak nem old meg semmit, mert nem a föld természetes regulációit biztosító folyamatokat akarja visszaállítani.

Az az igazság, hogy az egész gazdasági rendszerünket, a gondolkodásunkat kellene átalakítani. Számos közgazdasági modell létezik, amiket a hivatalos tudományosság ma még megmosolyog. Van elmélet az ajándékgazdaságra, a nyílt forráskódú közgazdaságra, a kék gazdaságra, a Gessel-féle természetjog-alapú gazdaságra, a szivárványgazdaságra, vagy akár a nemnövekedés gazdaságára.

Ezek a javaslatok addig nem fognak átmenni a közgondolkozásba, amíg valamilyen katasztrófa azt ki nem kényszeríti. A jelenlegi pénzhatalom ezt nem fogja engedni, pedig

mindenki szívesen venné, ha nem a gazdasági növekedést, hanem az egészséget, a gyermekhalandóságot, a bűnözés fokát, a szegénység mértékét, a fizetési szakadékok mélyülését, a családok széthullását, a környezet állapotát, illetve a természetes környezet védelmét tartanánk fő szempontnak.

Befejezésül álljanak itt Hamvas Béla gondolatai a Scientia Sacra című művéből: