A kereszt és a szélkakasok
A napokban ünnepeltük augusztus huszadikát. A magyar államalapítás és I. Szent István királyunk emlékünnepét a felemelő pillanatokon túl ezúttal gusztustalan adalékként egy „keresztvita” is tarkította. A liberálbolsevik oldalt felháborította, hogy „ezek” hozzá mernek nyúlni a Szabadság-szobor mellékalakjához, és lecserélik egy keresztre.
Hogyan is mondta Esterházy János? „A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt.” Gondolom, nem sokan ismerik a felvidéki magyar mártír gróf mondását azok közül a szélkakasok közül, akik ma azért hullatnak krokodilkönnyeket, hogy a budapesti Szabadság-szobor elé a szovjet katona alakja helyett a kereszténység szimbóluma került. Leszámolva végre-valahára a terhes múlt egyik legotrombább szimbólumával.
Természetesen tévedés lenne párhuzamot keresni az egykori szovjet katona és napjaink orosz katonája között. Az analógiát máshol kell keresnünk, s erre Esterházy János mártíromsága nyújt világos választ. A nácik és a kommunisták által egyaránt üldözött, a szovjet Gulag-táborokban, majd csehszlovákiai börtönben sínylődő Esterházy a szenvedőkkel vállalt közösséget. Amíg tehette, lengyeleket, szlovákokat, zsidókat és cseheket bújtatott, majd amikor hitén kívül semmilyen eszköze nem maradt az elnyomás és az igazságtalanság elleni harcban, az életét áldozta értünk és a hitéért. Mindezen is túlmutat, hogy szentül hitt a kelet-közép-európai népek szolidaritásában. Abban a közös, összetartó erőben, amelyet éppen napjainkban akarnak a liberálbolsevik szélkakasok szétverni.
Talán szokatlannak tűnhet a magyar államalapítás és Szent István királyunk ünnepe kapcsán Esterházy örökségével példálózni. De hát külön lehet-e választani a krisztusi keresztet a mártírok vérétől, a szentek áldozatától, akiknek köszönhetően megmaradhatott a magyarság a Kárpát-medencében?
És attól a reménytől, hogy a „magyar, szláv, oláh bánat” egyszer végre felismeri bújának tárgyát és okozóját, s nemet mond az uszító bajkeverőknek? Erre utaló jelek akadnak ugyan, de ellenpéldák is, amelyek nyugtalanítóak.
A hódítók jöttek-mentek, hol náci, hol ruszki szoldát taposta Szent István Magyarországának földjét, és irtotta népét. Akik ma a kommunista hódító szobrát siratják (szemüket forgatva a szobor alkotójának jogaira terelve a közfigyelmet), ugyanazoknak az „elvtársaknak” az eszmei leszármazottai, akiknek köszönhetően százmillió ember vált „járulékos veszteséggé” a múlt században. Mert megtűrni lehet a nácikat, a ruszkikat, a Habsburgokat, a törököket, és minden megszálló ideológiába bele lehet magyarázni valami hamisságot és elfogadhatót, csak egyet nem lehet. A keresztet megtagadni büntetlenül. Mert azzal a saját halálos ítéletünket írjuk alá.
Miért nem mondhatunk le róla? Egyszerűen azért, mert a mi megtartónk a kereszt. Ez adott hitet és reménységet a legsötétebb időkben is, a horogkereszt és a vörös csillag mindent elborító sötétségén is átragyogva. S ez ad reményt hívőnek, látens kereszténynek és egyszerű, öntudatlan európai halandónak az Uráltól az Atlanti-óceánig, korunk zavaros ideológiáinak (amelyek olyan fájdalmasan ismertek számunkra) áradatában úszva, ide-oda csapódva, könyököt, térdet beverve, agysejteket pusztítva, hogy felismerjük a kereszt állandóságát. És megtartsuk azt. Hogyan is írta a költő? „…s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, / fő-e uj méreg, mely közénk hatol –”.
Új és ordas eszmékből sajnos nincs hiány. S mintha az anyag megmaradásának törvényét igazolnák: átalakulnak és újratermelődnek, nőnek, akár gomba az erdőben, ráadásul egyre gátlástalanabbul akarnak hont foglalni és mindent a saját utálatos képükre formálni. Már nemcsak a testünket, a lelkünket akarják.
Kiüríteni a templomokat, a hitet felváltani a hitetlenséggel, a rendet a káosszal. S ami a legvisszataszítóbb sajátjuk: egyre agyafúrtabb módszerekkel hintik el köztünk a hazugságot. A hazugság, a mellébeszélés a keresztet eltávolító liberálbolsevikok napi eszközévé vált, és aki ellent mer mondani az újmarxista „imának”, azt kikiáltják a „haladás” ellenségének. A „felvilágosodás” közismert jelszava volt: Tiporjátok el a gyalázatost! Ez a jelszó napjainkban is hódít, csak szofisztikáltabb módszerekkel terjesztik.
A mi jelünk azonban továbbra is a kereszt. Nem a horogkereszt, nem a vörös csillag, nem a szivárványos zászló.
Mi nem ereszkedünk féltérdre, hanem egyenesen állunk, viharban is, égzengésben is. Szent István örökösei nem alkusznak. Ám forogjanak a szélkakasok, ahogy akarnak.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/34. számában.
